"Nazaret"

Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett (Lc 19,10)

Gyengéd könyörület 1

1.     Az egyetlen, amit az ember érdemel. Ha valamit érdemel az ember, az szánalom. Nem kitüntetést, nem dícséretet, nem imádatot, hanem irgalmat. Nem alábecsülést, nem elhagyást, nem kínzást, hanem együttérzést. Az emberközelség, az emberi élettel való elköteleződés és részvét hozzásegít, hogy megértsük, felkaroljuk az embert, mert sorsunk sok szenvedésből és törésből áll. Amikor a rossz mély gyökeret vert bennünk és nehéz irgalmat gyakorolnuk, elég ha visszatekintünk a rossz hatalma alá került ember teljes élettörténetére, a jelentől a múltba haladva, hogy félre tudjuk tenni az undort, a gyűlöletet, a lebecsülést, a viszolygást, az ellenérzést (az igazságszolgáltatás végezze a dolgát, ha kell). Az ember mindig – mindig ember, sohasem szörnyeteg – könyörületet érdemel. Hányszor lett volna elég, ha időben kapott volna szeretetet, együttérzést, irgalmat, gyengédséget, hogy ne váljék vadállattá!

Az ember bélyege, amit annyiszor átelmélkedtünk, az árvaság, a magány, az üresség, a bizonytalanság, a nyomor, a végesség megindította az Isten szívét: “szívem megváltozott bensőmben és szánakozásom is felgerjedt” (Óz 11,8); olyannyira, hogy a szánalom felülkerekedett a büntetésen. Szeretete mindig könyörülethez és gyengédséghez vezet “Hát nem drága fiam nekem Efraim, vagy nem dédelgetett gyermekem, hogy ahányszor csak szólok hozzá, mindig újra tekintettel vagyok rá? Ezért indul ferl bensőm miatta; irgalommal irgalmazok neki.” (Jer 31,20; Iz 49,16; 54,7) Az ember megtapasztalta Isten irgalmát és hűségét, ezért folyamodik ahhoz a szeretethez, amely minden mezítelenséget és hiányosságot betakar és olyankor is megkönyörül, amikor jog vagy igazság szerint nincs jótálló. A szerencsétlenség okozta helyzetekben felfakadó könyörgés egyedül az irgalmas Istenhez fordulhat. “Ne taszítsd el nyomorúságunkat; hanem légy irgalmas hozzánk nagy kegyelmességedben; csak a Te végtelen irgalmad törli el bűneinket. Amikor tehát megjelenünk előtted dicsőségedben, távolról sem ítélet, hanem egyszülött Fiad védelme vár ránk és nem ítélsz majd el, mint haszontalan szolgát. Bizony, mindenható Urunk és Mesterünk, hallgasd meg könyörgésünket: nincs más Hozzád hasonló. Hozzád folyamodunk, mert te viszel végbe mindent mindenben és melletted biztonságban vagyunk.” (Hitvalló Szent Maximosz)

2.     A szánalom és irgalom arca. Az Isten az ember felé fordul, mert irgalmasan szereti kezének művét, mert “Yahve irgalmas (rahum), kegyes (hanum), hosszan tűrő és nagy könyörületességű (hesed), hűséges (emet), megtartja irgalmát (hesed) … (Kiv 34,6). Látja és meghallgatja az ember kiáltását, ismeri a lét szorongatását, a bűn csapását, a rossz ejtette halálos sebet. “Láttam népem nyomorúságát…, hallottam kiáltását… és ismerem szenvedését. Leszálltam tehát, hogy megszabadítsam…“ (Kiv 3,7-8) Isten szánakozó szívű és irgalmas, hűséges szerető elrendeléséhez, komolyan veszi az embert, olyannyira, hogy magára ölti, átöleli, Emberfiává lesz. Nem feledkezik meg a szegény sóhajáról, nem hagyja, hogy az elnyomott és szorongatást szenvedő reménysége csorbát szenvedjen (9. zsoltár). Jajkiáltásunkra együttérző jelenlétével válaszol, mondván: “Ime itt vagyok, íme itt vagyok.” (Iz 65,1) Könyörületből és gyengédségből odaadja magát az embernek, eggyé válik közülünk és magára veszi sorsunkat.

Isten szánakozó szíve legyőzte az éjszakát és a káoszt; gyengéd könyörülete megtörte a keménységet, a távolságot, a ridegséget, a merevséget. Gyengéd irgalmával és legyőzhetetllen könyörületével letiporja makacs közömbösségünket és távolságunkat. Az Emberfia az isteni irgalmasság Arca. Sokakat fogadott magához, az élet legkevésbé kedveltjeit, a betegeket, bűnösöket, magányosakat, azokat, akiket nem szeretnek, akik egy nap elvesztek a sötét fellegek között… A Fiú minden gesztusa együttérző, irgalmas, hűséges, gyengéd – különösen a gyengék iránt, akik védtelenek az éjszakában, a hazugság közepette, a rossz makacs tévútján. Irántunk való szánalma Úttá tette őt, amelyen visszatérhetünk a nagy irgalmú mennyei Atyához. A könyörület testet öltött, jellé, gesztussá vált Jézusban, arcot kapott; ő a visszaút. Ezért cask az ülhet a jobbjára a Bárány Menyegzőjén, aki  szereti és védelmezi a szegényt (Mt 25,31-46). Jézus, az “irgalmas főpap” (Zsid 2,17) a gyengéd könyörület és a szívből jövő irgalom arca.

3.     Szánalomra indít. Az Isten Fia és Emberfia (Dn 7,13-14; Jn 1,1; 14; 1Jn 4,2). Jézus Krisztus láthatóvá lett, de egyúttal rejtve maradt, jelentéktelen és érdektelen, mert lealacsonyodásával, megalázkodásával nyilatkoztatja ki számunkra a szívből jövő irgalmat. Ez a Megtestesülés apofantikus titka: a láthatatlan Isten megjelenik, de rejtve marad, megmutatja Isten mibenlétét és látható szegénységével el is fedi azt; a Megtestesült egy újszülött csecsemő kicsinysége mögé rejtezik. Meg kellett puhítani a kiaszott földet, s az újszülött kicsinysége, szomjas és könyörgő sírása, ártatlan könnyei és nevetése képes felszárítani a éjszaka derét és harmatát. Nem félemetes és rettenetes. Isten megkönyörül az emberen – ez megindít, ámulatba ejt bennünket, de ami valóban meghökkentő, ami igazán váratlan és új az ember számára az az, hogy szánakozhat Urán Istenén.  Isten azt akarja, hogy megszánjuk őt, hogy ugyanazt a gyengédséget érezzük iránta, amit az Atya érez irántunk; hogy vessük le büszkeségünket, vadságunkat ez előtt a csöppség előtt, aki szánalomra indít és megállít minden erőszakot. Isten szenvedni, kínlódni akart, hogy szánalmat ébresszen bennünk. A pásztorok, a bölcsek, a saját szülei…aztán egy napon a jobb lator, a római katonák, a barátai, Anyja, a tömeg (Iz 52,1-12)… Ellenkezés, ellentmondás nélkül elfogadja a szenvedést irántunk való könyörületből. Születése ezt a nyomot hagyta az időgben. Halála és feltámadása is.

Ő akarta, hogy így legyen. A Fiú elfogadta a Szentháromság ölén, az Atya vállalta (Jn 3,16; Fil 2,6-11). Isten nem átallotta ilyennek látni magát: megalázottnak, kicsinynek, magányosnak, sebzettnek – mint aki inkább szánalmat érdemel, semmint félelmet. Isten maga is át akarta élni ezt a tragikus önkívületet, valóban könyörületes Isten, Nagy irgalmú, szeretetre méltó.

4.     A könyörület útja. Az erő és átmenetiség kultúrájával átitatott világnak, melyben a határtalan vágyak között élő és önmagába forduló ember nem veszi figyelembe a másikat, ellentmond a kicsiny, apró, szükséget szenvedő, szánalomra méltó emberkölyökként eljövő Emberfia, a Könyörületes, aki magára veszi nyomorúságunkat. Ez a csecsemő, aki “kezét az áspiskígyó üregébe dugja” (Iz 11,8), a jászolból ugyanazokat a szavakat mondja, amiket a názáreti zsinagógában: “Az Úr Lelke van rajta: azért kent föl engem hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hírdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,18). A gyengék erőssége mutatja meg számunkra a követendő utat. Mártírként lemészárolt testvéreink hozzák a Fényt ebbe a gyűlöletet és bosszút lihegő világba; azok a férfiak, nők és gyermekek, akik menekülést keresve kis batyujukkal egymás után lépik át Irak és Szíria határát; a mecsetben imádság közben hittestvéreik keze által, a káini gyűlölet áldozataivá lett halottak; a lélekvesztőkön tengerbe fúlt vagy elérhetetlen partoknál odaveszett csavargók; a fajuk, társadalmi helyzetük, vallásuk, kultúrájuk miatt nagyvárosaink utcáin tengődő elgyengült ember kellene, hogy szánalmat ébresszen bennünk és megváltoztassa az életünket nekünk, akik biztonságban élünk. Adja meg nekünk az Úr, hogy észrevegyük és szolgáljuk Őt, mert Ő ott van közöttük és utat mutat nekünk.

Isten, aki azért fordul az ember felé, hogy az ember visszatérjen Hozzá, kezdettől fogva, az első gyermeksírástól, az első szükségtől és bizonytalanságtól kezdve kijelölte a visszavezető utat: a szánalmat. Isten Fia, ezért elhozza nekünk a szánalmat, amit érdemlünk; Emberfia, ezért az emberekből szánalmat vált ki. Kutassuk és járjuk az együttérzés útjait, amelyekre a jászolból hív bennünket. Imádságtól a legharciasabb és legvakmerőbb tettig, legközelebbi kapcsolatainktól a társadalmi és politikai kötelékekig,  kicsitől a jelentősig, láthatatlantól a szembetűnőig. Járjuk az együttérzés – konkrét, radikális, átformáló – útjait; kutassuk és kövessük Annak nyomát, akit most kisdedként szemlélünk. Ő elvezet majd bennünket az emberhez, a szeretett teremtményhez és az Atyához, aki irgalmasan vigyáz minden gyermekére.

Áldott Karácsonyt, megszületett a Szánakozó szívű és Irgalmas!

Minden emberrel egységben, különönsen azokkal, akik legjobban rászorulnak az együttérzésre, a gyengédségre és a könyörületre

M. Prado és a Megtérés Közösség