viernes, 5 de abril de 2013


NYUGTALAN A SZÍVÜNK, AMÍG MEG NE M NYUGSZIK TEBENNED
Szt. Ágoston: Vallomások , I 1,1


 español............ [+]
Homo absconditus A keresés bélyegét viseljük magunkon és elveszünk. Eltévedünk, amint magunkat keressük, mert az élet - elsősorban önmagunk számára - talány, és nem egyszerű megfejteni. Lényemben, legbensőbb énemben honol a legdrámaibb szorongás: Ki vagyok? Honnan jövök? Hová tartok? Ki törődik az életemmel? Mi a létem értelme? [1]  Az ember Istenben keresi létének értelmét és azt kérdi, amikor Hozzá fordul: Gondolt rám? Volt-e célja azzal, hogy életre hívott engem? Szeretett? Várt engem? Önmagunk megerősítését mindig mástól és fentről várjuk, mert önmagunkat másokra utaltan értelmezzük, mások segítségét kérjük, amikor arra vágyunk, hogy megismerjük és megértsük önmagunkat.[2]Narcissus tévedése nem az volt, hogy túlzottan szerette önmagát, hanem hogy azt hitte, ismeri a válaszokat szívének leghőbb vágyára. Nem önmagunk arca felé kell fordulnunk. Ez a velünk született igény önmagunk megerősítésére[3] véget nem érő versenyfutásra indít bennünket és számos eltévelyedéshez, eltávolodáshoz, elveszéshez vezet. Saját életünk igazsága kicsúszott a kezünkből. Szükségünk van rá, hogy valaki kulcsot adjon a kezünkbe önmagunk megértéséhez, kézenfogjon bennünket, felnyissa a szemünket hogy lássunk, keressen és hívjon bennünket, magához vonzzon a távolból, ahová kerültünk és minden eltévelyedésünkből és eltávolodásunkból visszatérítsen.

Csak a szeretet érdemel hitelt, csak a szeretetnek van megerősítő, igenlő szava. Egy olyan Isten, aki tökéleteset vár el tőlünk, félelemmel töltene el bennünket; rettegnénk, hogy kedvére legyünk. De a megerősítés nem a mi érdemünkből, hanem a minden létezőt megelőző szeretetből fakad. Csak egy ilyen, emberi mivoltunk iránt végtelenül irgalmas, megelőző és önzetlen szeretet képes megerősíteni bennünket az életben, létünkben. Csak ez a szeretet képes irányt mutatni, hogy el ne tévedjünk. Csak az irgalmas szeretet képes magához ölelni csekélységünket és ajándékká, kegyelemmé változtatni azt. Csak a megértő Szeretet képes Magához vonzani, kihúzni bennünket a lét minden verméből. De csak sokára találunk rá erre a Szeretetre, s ha eltávolodunk tőle, elveszünk. “Mert akik eltávoznak tőled, íme, elpusztulnak“ (72. zsolt.)
Az emberi élet drámája az a labirintus, amelybe az Isten, a boldogság és az igaz szeretet keresésésére indulva keveredünk. Egyetlen eszközünk marad, a legállatibb és egyben legemberibb kiáltás, ami követeli azt, amire teremtettünk és kanyarogva felszáll Ahhoz, akihez szól: Hol vagy, Te aki alszol? Ez a vallásos kiáltás szakad fel a félelmetes egisztenciális magány közepette: Ó Isten, húzz ki engem a mélységből. “Téríts magadhoz, Uram, és megtérünk” (Siralm., 5,21,1)[4] Nekünk embereknek szükségünk van arra, hogy olyan Istenben higgyünk, aki hisz bennünk, aki szeret bennünket, aki megerősít, hogy el ne vesszünk. “Ez az én szeretett Fiam!” Ha életünkben hallottuk ezeket a szavakat Isten ajkáról vagy valaki mástól, akkor minden a helyére kerül[5], minden értelmet nyer, minden elviselhető, még a szenvedés is. Csak ekkor fakad fel az ember igenje az Istenre, igen arra a szeretetre, amit kapott, ami megerősítette.[6]

Mindent Magamhoz vonzok Az Istenhez térni kegyelem; néha olyan, mint egy tőrdöfés, kígyóharapás. A kegyelem fordítja tekintetünket Felé. Ő elsőként szeretett bennünket, már kiáltásunk előtt elénk jött; keresésünkre indult mikor eltévelyedtünk. Krisztus által térhetünk vissza, Ő az a kegyelem, aki visszavezet az Atyához.[7] A talány megoldása, keresésünk végcélja minden eltévelyedés közepette: a Megfeszített. Hogyan lehet, hogy a keresztre feszített az, aki magához vonz és megerősít bennünket emberi mivoltunkban? Úgy, hogy feltárja előttünk gyötrő helyzetünket. A Megfeszített önmagam igaz képe, ezért vonz magához, ezért kényszerít, hogy szembenézzek vele, hogy szemléljem. Ecce homo. Én magam vagyok. Ez a sebzett arc az enyém. A keresztre feszített Isten önmagunkat tárja elénk. Rólunk beszél. Az ember keresztre feszítve, kigúnyolva, önmagára talált Benne. Te vagy az én igazi arcom.
De a Megfeszített megmutatja ráutaltságunkat is, mert Benne néz először szembe az ember az Istennel; összecsendül Vele és önmagára ismer. Ő feltárja előttünk, kik is vagyunk és magához ölel, mindazzal együtt, amit önmagunktól fel sem érünk és így szól: “Te vagy az, akit szeretek”. Felemel bennünket a porból, felsegít a sárból (Zsolt.112,7), magához vonz az eltávolodásból, ahol tévelyegtünk. A szeretet az, ami vonz, hangja harsog, kiált és végül magához hív. “Így szeretlek, s mert szeretlek, megváltalak. Úgy szeretlek, ahogy vagy; ahogy te látsz engem, úgy látlak én téged és szeretlek. Sebzetten, minden szépség és ékesség nélkül, szeretlek! Magamhoz vonzalak.” Krisztus a megváltó Jelenlét. Csak az ilyen teljes szeretet képes magához vonzani, megszakasztani tévelygő lépteinket, kiegyengetni tévutainkat, kiáltva hívni azt, aki elveszett s már nem is hall. Kell, hogy megvetettként, áldozati bárányként, torzként, szolgaként, értünk porig alázva lássuk[8] a szeretetet ahhoz, hogy magához vonzhasson bennünket. “Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok” (Jn 12,32). Hozzá érkezünk, hogy megkérdezzük hová tartunk?, ki vagyok én?, mondd, ki vagy te?. “Jöjj, hát, Úr Jézus… jöjj hozzám, keress meg engem, találj reám, végy karjaidba, hordozz engem”[9].
Keresztény paradoxon A szeretet igazsága, amit a Megfeszített Úr közvetít felém vezet ahhoz, hogy szeressem önmagamat és szeressek minden embert. Szeretem önmagamat, mert megtapasztaltam hatalmas gyengédségedet és végtelen irgalmadat.
Ezt a paradoxont rejti a Megfeszített: az erősít meg bennünket létünkben, Aki nemlétté lett; ez a keresztény létforma. A keresztény életnek meg kell tapasztalnia a nemlétet, hogy azzá váljék, aminek Isten akarja, hogy azt válassza, amit senki nem szeretne, ami a világ számára nem létezik, hogy elfogadja a sebét és továbbra is szeressen. “Megsebzetten tovább szeret.” Azt kell tehát választanunk, amit Ő választott, hogy megváltson minket: “Már nem én élek… Krisztus él bennem.” És mégis, ebben az eltorzult Arcban ráismerek saját átformált, elváltozott, megfeszített és feltámadt Arcomra. Egyedül Krisztusban találjuk meg a választ: ha elveszítjük az életet, akkor megnyerjük azt; ha meg akarjuk nyerni magunknak, akkor elveszítjük és elveszünk.
Az életet az jelenti, hogy hagyjuk, hogy Ő magához vonzzon és elvezessen arra a közösségre, amelyre teremtettünk. Ez létünk végső irányultsága affelé a cél felé, amit Isten jelölt ki az ember számára. Ez az EMBER VÉGSŐ IRÁNYULTSÁGA.
Sürgetően fontos, hogy az eltévedt ember visszatérjen Istenhez és Benne megnyugodjék és önmagára találjon. Az Isten az ember végső irányultsága. In Deum, Felé haladunk és minden más irány téves vagy zsákutca. Bárcsak megismerné a világ a Megfeszített és Feltámadt Krisztust, hogy felfedezze a legnagyobb szeretetet, ami megerősít bennünket az életben és megnyugvást kínál. Ez az, amit nyugtalalnul kerestünk. “Magadnak teremtettél benünket, Urunk, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned”.
Az Úr feltámad, hogy Magához vonzzon bennünket és visszavezessen az Atya Házába. Bárcsak megvalósítaná Húsvét kegyelmével mindannyiunk szívében és szerte a világban ezt az átalakulást!
Áldott Húsvétot!
M.Prado
Megtérés Közösség



[1] A gyermek így kiált szüleihez: Apa, szeretsz? Apa, szeretsz engem? mert csak a szeretet adta igazolás ad számunkra biztonságot és értelmet.
[2] XVI.BENEDEK Hitről szóló katekézis 2012 november 14. “Amikor az Isten elveszíti központi voltát, az ember elveszíti igazi helyét, nem találja a helyét a teremtett világban, a másokkal való kapcsolatokban.”
[3] BALTHASAR, H.U. von: Vita dalla norte. Meditazione sul misterio pasquale Queriniana. Brescia, 1985 “Un giorno il bambino riconosce el sorriso della madre come un segno del suo essere accolto nel mondo e, rispondendo col sorriso, in lui si dischiude el nucleo del propio Io. Egli trova se stesso perché è stato trovato. E avendo trovato un Tu, il molteplice Es, che altrimenti ancora Io avvogle, può venir inglobato nel rapporto di confidenza”. 7.o.
[4] “Igen, Uram, téríts magadhoz bennünket, térítsd magadhoz a világot ésa dj nekünk békét, add nekünk a te békéd. SZT. IRENEUSZ, 3,16,6: <>, CCCXX, Milano 1979, 268.o.
[5] SZT ÁGOSTON, Vallomások, XIII,9,10: “A szeretet az én súlyom, ő visz akárhová megyek.”
[6]”Jöjjetek, térjünk vissza az Úrhoz, mert Ő sebzett meg, de Ő gyógyít is meg minket. Két nap múlva ismét életre kelt minket; harmadnapon feltámaszt, és élünk majd színe előtt.“ (Ózeás 6,1-6)
[7] IBSEN,H., Brand: “Akkor hát nem elég az ember egész akarata, hogy egy csepp üdvösséget szerezzen?”
[8] Izajás 52, 13-15; 53,1-12
[9] SZT AMBRUS, Expositio in psalmum 118

No hay comentarios:

Publicar un comentario