Brief der Einheit Ostern 2012

MIT CHRISTUS, DURCH IHN UND IN IHM

Lieber Bruder und liebe Schwester, das Leben ist ein Geschenk Gottes. Über uns hat Gott “Komm” gesprochen (Gen 1, 26) und wir begannen zu sein, das Leben wurde uns anvertraut als wertvolles Geschenk und als Aufgabe. Dieses Schöpfungswort war gleichzeitig ein Wort der Einheit, denn es drückte den Wunsch Gottes für sein Geschöpf aus: Es sollte nicht nur existieren, sondern seine Liebe kennen lernen und in Gemeinschaft mit Ihm leben. Es ist auch das Wort des Menschen, der Gott braucht und nach seiner Gegenwart verlangt, damit sie ihm in seiner Bedürftigkeit und Begrenztheit zu Hilfe kommt und gleichzeitig die fortwährende und unendliche Sehnsucht nach Gemeinschaft stillt, die ihm innewohnt.

Jesus ist auf den Menschen zugekommen und hat dasselbe Wort an ihn gerichtet: “Komm und folge mir” (Mk 1, 17). Er hat uns gerufen, mit Ihm zu sein, bei ihm zu sein, in seiner Nähe zu leben, an seiner Seite (Joh 2, 35 – 39). Denn nur diese Nähe konnte den Menschen aus seiner Lethargie wecken, seine Blindheit durchbrechen, seine Wunden heilen, seinen Hunger und Durst, und ihm den Weg zurück zum Vater zeigen. Nur durch sie konnten wir die Liebe des Vaters und das Leben Gottes selbst kennen lernen. Mit Ihm sein, Tag für Tag, hat uns gerettet, denn es hat uns die Größe des Menschenlebens gezeigt, wenn Gott mit uns ist. Er rettet, die draußen und die drinnen sind, alle, die Gemeinschaft mit Ihm und mit den Brüdern und Schwestern erleben. In einer Welt wie der unseren wird die Gemeinschaft und Einheit zum Zeichen und Sakrament der Erlösung, indem sie das ist, was sie ist. Die Einsamkeit des Menschen widerspricht seinem eigenen Sehnen und Wünschen; die Gemeinschaft und die Einheit bestätigen das, wofür sein Herz geschaffen ist. Wir sind ge-rufene, be-rufene Wesen, dazu gerufen mit Ihm zu sein, berufen Einheit zu sein.

Worin liegt die Quelle unserer Einheit? Ihre Quelle ist die Sacrum Convivium. Jesus zieht mit seinen Jüngern nach Jerusalem hinauf, um den Gipfel der Wahrheit über den Menschen und seine Beziehung zu Gott zu erreichen. Das gesamte Osterfest wurde zu einem immensen Lichtstrahl über die tödliche Sehnsucht nach Einheit, dazu bestimmt, in etwas Endgültigem und Makellosem zu münden, das die Zeit in einer einzigen Stunde bündelt, in der die Vergangenheit, die Gegenwart und Zukunft durch eine unvergängliche Opfergabe besiegelt werden sollten. Am Tisch des ersten Gründonnerstags der Geschichte konzentrierte sich der Sinn der menschlichen Existenz inmitten dieses Universums: Die kleine Gruppe von Freunden wurde versammelt “um eins zu sein, wie du, Vater, in mir bist und ich in dir” (Joh 17, 20 – 26). Dies war der Grund der ersten Berufung, der Grund für dieses brüderliche Zusammenleben mit dem Meister, Tag für Tag, der Sinn seines Kommens zum Menschen vom Schoß des Vaters aus und der einzig mögliche Weg, damit der Mensch zu ihm zurückkehrt. “Vollkommen eins sein”: mit Ihm und in Ihm, mit dem Vater und im Vater; mit dem Geist und im Geist, wir untereinander, mit der ganzen Schöpfung, mit der ganzen Welt. Während eines Essens mitten in der Nacht hörten sie von den Lippen des Gottessohnes, dass Gott selbst gekommen ist, um eins zu werden mit dem Menschen, damit der Mensch eins werde mit Gott. Von hier ausgehend war es die Mühe wert, bis zur letzten Konsequenz zu gehen, die die Liebe auferlegt, um die Distanz zwischen Gott und dem Menschen und zwischen den Menschen untereinander definitiv zu besiegen, um das ganze Universum mit Jenem zu versöhnen, in dem alles im Himmel und auf Erden vereint ist (Joh 3, 14-21).

Die Eucharistie macht diese Distanz vollkommen zunichte, denn das Leben des Menschen wird in das Leben Gottes eingepfropft. In der Sacrum Convivium tritt der Mensch in Christus in das Leben Gottes ein, eine tiefere Gemeinschaft wie diese zwischen Gott und dem Menschen kann es nicht geben. Ein eucharistisches Leben ist ein Leben in Ihm und ist deshalb ein Leben für immer. “Wer mein Fleisch isst und mein Blut trinkt bleibt in mir und ich in ihm” (Joh 6, 56). Dies ist der zweite Meilenstein der Einheit, der konkrete Dimensionen und Konsequenzen in der menschlichen Existenz hat: Es findet eine Vermählung statt, eine Sacra Connubio, zwischen uns und Jesus Christus und in gewisser Weise auch mit dem Menschen. Wir leben in Christus, sind also sein eigen, gehören ihm. Unser Leben bleibt somit verwandelt, hat Auswirkungen auf die Beziehung zwischen denen, die am eucharistischen Mahl mit Ihm und in Ihm teilnehmen. Wir gehören uns gegenseitig, wir sind Teile desselben Körpers, wir sind Hüter unserer Brüder und Schwestern, füreinander verantwortlich, indem wir das Leben der anderen auf uns nehmen wie unser eigenes, wie Fleisch meines Fleisches, in Form eines Bündnisses, das niemand brechen kann (Eucharistisches Hochgebet der Versöhnung, I - in spanischer Version), nichts vom anderen ist mir fremd, und jegliche Trennung und jeglicher Hass widerspricht dem, was wir sind und essen (Benedikt XVI, Botschaft zur Fastenzeit 2012). Die Sacra Connubio stärkt die Bande der Liebe und führt uns dazu, Amen zu Gott und zum Bruder, zur Schwester zu sagen (Hl. Augustinus, Predigt 272).    

Weil wir in Ihm leben, verwirklicht sich unsere Arbeit und die Hingabe unseres Lebens durch Ihn, als Auftrag, Sendung und Weihe. Durch Ihn wurden wir gesandt, um das Brot zu brechen, damit es sich vermehre, den Kelch weiterzureichen, damit die Freude jeden Menschen erreiche, die Füße zu waschen und dabei jede Überheblichkeit, Vormachtstellung oder Gleichgültigkeit auszuschließen, den Frieden weiterzugeben, wie Er ihn uns gegeben hat, und sein Reich des Friedens und der Gerechtigkeit zu suchen. Alles Lebendige und Existierende wird in Ihm, mit Ihm und durch Ihn vermählt. Die ganze Existenz ist somit eine Messfeier, eine umfassende Messfeier, die mitten im Alltagsrummel zelebriert wird, inmitten der Ampeln, die zwischen Grün und Rot schalten, inmitten der Krankenhäuser und der Festivitäten der Menschen, inmitten ihres Schmerzes und ihrer Freude, hier und dort, in Nähe und Ferne eines jeden von uns.

Jedes Osterfest ist eine Gnade der Bekehrung hin zur Gemeinschaft und Einheit, die das Zentrum des Lebens ist, das Feuer, das es nährt und der Fels, der ihm Halt gibt, denn außerhalb der Gemeinschaft mit Ihm und den Brüdern und Schwestern gibt es kein wirkliches Leben, kein ewiges Leben, kein Leben in Fülle (Joh 6, 51 – 58). Kehren wir zurück zu diesem Obergemach des Lebens und der Einheit, lassen wir unsere Streitigkeiten zurück, unsere Distanzen und Gleichgültigkeiten, unseren Hass und Groll; öffnen wir uns für den Bund, den Er mit seinem Blut besiegelt hat; kehren wir von unseren Ecken und Enden zurück, in die wir uns verlaufen und von den anderen entfernt haben, und nehmen wir teil am Mahl mit Christus, in Ihm und durch Ihn. Hilf uns, Herr, dass wir keinen Widerstand leisten gegen diese Gemeinschaft mit Dir und mit allen Menschen, zu denen Du uns gerufen hast, und gib, dass wir uns jeden Tag zu Dir bekehren mit der Kraft Deiner Auferstehung. Amen, Halleluja!

Eine österliche Umarmung von unserer Gemeinschaft, die für Euch betet, Euch immer für Euer Vertrauen und Eure Gemeinschaft dankt und Euch auf dem Lebensweg begleiten möchte.

M. Prado

Comunidad de la Conversión

2012 HÚSVÉT

 Közösségünk levele

KRISZTUSSAL, Ő ÁLTALA ÉS ŐBENNE

Kedves Testvér és Nővér, az élet Isten Ajándéka. Isten azt mondta ránk: „Jöjj” (Ter 1, 26) és életre hívott bennünket; az életet becses ajándékként és feladatként adta nekünk. Ez a Teremtő szó Közösségre hívó Szó is egyben, kifejezi az Isten teremtményre vonatkozó akaratát: hogy ne csak legyen, hanem ismerje meg Szeretetét és Közösségben éljen Vele. Ez a szó emberi szó is, Istenért kiált, Isten jelenlétére áhítozik, hogy megszabadítsa az embert nyomorúságos szükségéből és betöltse végtelen és a Vele való Közösség iránti csillapíthatatlan vágyát, amit szívébe ültetett.

Jézus ugyanezzel a szóval szólítja meg az embert: „Jöjjetek utánam” (Mk 1, 17). Arra hívott bennünket, hogy Vele legyünk, mellette legyünk, a közelében, a társaságában (Jn 2, 35- 39). Egyedül ez a közelség képes arra, hogy felrázza az embert a letargiából, felnyissa a szemét, begyógyítsa a sebeit, csillapítsa éhségét és szomját, és megmutassa az Atyához visszavezető Utat. Csak ezáltal ismerhettük meg az Atya Szeretetét és az Istenben való életet. Mellette lenni nap mint nap, megváltott minket és megmutatta, hogy milyen nagyszerű az emberi élet, ha Isten velünk van. Megváltja a bentlévőket és a kintlévőket, mindazokat, akiket megérint a Vele és a testvérekkel való egység szele. A mai világban a Közösség és az Egység jellé és megváltást hozó szentséggé válik, csupán azáltal, ami. A magány ellentétes az ember bensejében lévő vággyal; a Közösség és az Egység erősíti, ami az ember szívébe van írva. Meghívottak vagyunk és arra vagyunk hivatottak, hogy Vele legyünk és Közösségben legyünk.

Honnét forrásozik a köztünk lévő egység? A forrás a Sacrum Convivium. Jézus tanítványaival felmegy Jeruzsálembe, hogy elérje az ember és az ember-Isten kapcsolat csúcsát. Az egész Húsvét ennek az egység utáni halálos vágynak a felfénylése. Valami olyan végleges és megtörhetetlen formát kívánt, ami az időt egyetlen órába sűríti, melyben a múlt, a jelen és a jövő romolhatatlan áldozattal pecsételtetik meg. A történelem első Nagycsütörtökének asztalánál összesűrűsödött az emberi lét értelme ezen a világon: egy maréknyi barát összegyűlt, hogy „egy legyenek, ahogyan te, Atyám bennem vagy és én Benned” (Jn 17, 20- 26). Ez volt az első meghívás értelme; testvéri együttlét a Mesterrel nap mint nap; az embernél tett látogatás, miután elhagyta az Atya keblét. Ez az egyetlen lehetséges út, hogy az ember visszataláljon Hozzá. „Eggyé válni” Ővele és Őbenne, az Atyával és az Atyában, a Lélekkel és a Lélekben, egymás közt, az egész teremtett világgal. Egy vacsora keretében hangzott el az Isten Fiának ajkán, hogy Isten maga jött el; emberré lett, hogy az ember egy lehessen Istennel. Ettől kezdve érdemes a Szeretet diktálta feltételeket mind teljesíteni, hogy végleg megszűnjék az ember és Isten közti távolság és az emberek közötti távolság, hogy az egész világmindenség kibéküljön Azzal, akiben, mint Főben újra összefog mindent, ami a mennyben és a földön van (Ef 1,10).

Az Eucharisztia véglegesen megszűnteti ezt a távolságot, mert az ember élete Isten életébe oltódik általa. A Sacrum Convivium révén az ember Isten életéből részesül Krisztusban. Ennél nagyobb egység elképzelhetetlen Isten és az ember között. Az eucharisztikus élet Őbenne való élet, örök élet. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne.” (Jn 6, 56). Ez az Egység második mérföldköve, aminek konkrét következményei vannak az emberi életre nézve: köztünk és Jézus között, mint ahogy valamiképp egymás között is egyfajta szövetség, Sacra Connubio jön létre. Krisztusben élünk, hozzá tartozunk, övéi vagyunk. Életünk átalkul, hat azokra, akikkel Ővele és Őbenne együtt részesülünk. Egymáshoz tartozunk, egyazon Test részei vagyunk. Felelősek vagyunk egymásért, a másik életét magunkénak kell hogy érezzük, mint aki felbonthatatlan kötelék által test-vérünk (Ple. Euc. Reconciliac. I). Semmi vele kapcsolatos dolog nem lehet idegen a számomra és bármi szakadás, ellenszenv ellentmond annak, amik vagyunk és amit magunkhoz veszünk. (XVI. Benedek pápa 2012 Nagyböjti üzenetete, n.2). La Sacra Connubio szorosabbá fűzi a szeretet szálait és az Istenre és egymásra kimondott Amen – hez vezet. (Szt. Ágoston 272. Beszéd).

Őbenne élünk; munkánk és életáldozatunk Ő általa valósul meg: misszió, küldetés és megszentelődés. Ő küld, hogy megtörjük a Kenyeret, hogy megszaporodhassék; hogy adjuk körbe a Kelyhet, hogy az öröm minden emberhez eljusson; hogy mossunk meg egymás lábát és így minden felsőbbrendűség, közöny, uralkodási vágy eltűnjék; hogy köszöntsük egymást a béke jelével, ahogyan Ő tette, és az Ő országát, a Békét és az Igazságosságot keressük. Minden ami él és létezik, el van jegyezve Ő általa, Ővele és Őbenne. Valójában minden létező szentmise; hatalmas szentmise a rohanó mindennapi élet zűrzavarának közepette: a kórházakban és az ünnepi asztal körül, az emberi fájdalom és öröm színterein, itt és ott, közel és távol mindannyiuk életében…

Minden Húsvét az Egységre való Megtérés kegyelmét hordozza, ami az élet közpotja, tápláló tűz, szilárd alap. A Vele és a testvérekkel való közösségen kívül nincs valódi, sem örök, sem bőséges élet (Jn 6, 51- 58). Térjük vissza ehhez az Életet és Egységet adó asztalhoz, hagyjuk magunk mögött a viszályokat, távolságainkat, közönyünket, ellenszenvünket. Fogadjuk el a Szövetséget, amit Vére által szerzett, térjünk vissza távoli útjainkról, ahol eltévelyedtünk és elszakadtunk. Éljünk Krisztussal, Ő általa és Őbenne, vegyük magunkhoz Őt.

Add Urunk, hogy ne mutassunk ellenállást a Veled való egységgel szemben, és mindazokkal szemben, akiket meghívtál. Add, hogy minden nap visszatérjünk Hozzád Feltámadásod erejével. Amen, Alleluja!

Fogadjátok Közösségünk Húsvéti üdvözletét. Szüntelenül imádkozunk Értetek; hálásak vagyunk bizalmatokért és azért, hogy közösségben vagytok velünk; életetek útján szeretettel kísérünk Benneteket.

M. Prado        Megtérés Közösség

PASCUA 2012

Carta de comunión 

CON CRISTO, POR ÉL Y EN ÉL

Querido Hermano y Hermana, la vida es Don de Dios. Sobre nosotros dijo Dios “Ven” (Gn 1, 26) y fuimos traídos a la vida, ofreciéndosenos esta como don precioso y como tarea. Esa Palabra Creadora fue a la vez Palabra de Comunión porque expresaba el deseo de Dios sobre su criatura: que no solo existiera sino que conociera su Amor y viviera en Comunión con Él. Es también la Palabra del Hombre que requiere a Dios y clama su presencia para que salve su precaria y angosta necesidad y colme a su vez el anhelo constante e infinito de Comunión que ha dejado en él. 

Jesucristo se acercó al hombre dirigiéndole la misma Palabra. “Ven y sígueme” (Mc 1, 17). Él nos ha llamado a ser con Él, a estar con él, a vivir cerca, en su compañía (Jn 2, 35- 39). Porque solo esa cercanía podía despertar al hombre del letargo, romper sus cegueras, curar sus heridas, su hambre y su sed, y mostrarle el Camino de vuelta hacia el Padre. Solo desde ella podíamos conocer el Amor del Padre y la vida misma de Dios. Estar con Él, día a día, nos ha salvado revelándonos la grandeza de la vida humana cuando Dios está con nosotros. Salva a los de dentro y salva a los de fuera, a todos los que rozan una experiencia de Comunión con Él y con los hermanos. En un mundo como el nuestro la Comunidad- Comunión se hace signo y sacramento de salvación por el hecho de ser lo que es. La soledad en el hombre contradice su misma aspiración y deseo; la Comunidad y la Comunión afirman aquello para lo que está hecho su corazón. Somos seres llamados y llamados a estar con Él y llamados a ser Comunión.

¿De dónde brota la fuente de nuestra Comunión? El Sacrum Convivium es la fuente. Jesús sube a Jerusalén con sus discípulos para alcanzar la cima de la verdad sobre el hombre y su relación con Dios. La Pascua fue toda ella un golpe de luz sobre este mortal anhelo de unidad que estaba llamado a cuajarse en algo definitivo y sin fisura, que recogiera el tiempo en una sola Hora, en la que el pasado, presente y futuro estuvieran sellados por una ofrenda que nunca caducase. En la mesa del primer Jueves Santo de la historia se concentró el sentido de la existencia humana en medio de este universo: el pequeño grupo de amigos había sido congregado “para que sean uno, como tú, Padre, en mí y yo en tí”

(Jn 17, 20- 26). Esta era la razón de la llamada primera, la razón de esa convivencia fraterna junto al Maestro, día tras día, el sentido de su visita al hombre desde el seno del Padre, y la única vía posible para que el hombre retornara a Él. “No ser más que uno”: con Él y en Él, con el Padre y en el Padre; con el Espíritu y en el Espíritu, entre nosotros, con la creación entera, con el mundo entero. En el escenario de una comida en medio de la noche escucharon de labios del Hijo de Dios que  Dios mismo había venido a hacerse uno con el hombre para que el hombre se hiciera uno con Dios. Partiendo de aquí valía la pena llegar hasta las últimas consecuencias que el Amor impusiera para vencer definitivamente la distancia entre Dios y el hombre y entre los hombres entre sí, para reconciliar el Universo entero en Aquél en el que estaban recapituladas todas las cosas del cielo y de la tierra (Jn 3, 14- 21). 

La Eucaristía rompe absolutamente esa distancia porque la vida del hombre queda injertada en la vida de Dios. En el Sacrum Convivium el hombre entra a la vida de Dios en Cristo, no puede haber mayor comunión que ésta entre Dios y el hombre. Una vida eucarística es una vida en Él y, por tanto, es una vida para siempre. “El que come mi carne y bebe mi sangre permanece en mí y yo en él” (Jn 6, 56). Este es el segundo hito de Comunión que tiene dimensiones y consecuencias concretas en la existencia humana: hay un desposorio, una Sacra Connubio, entre nosotros y Jesucristo y, de alguna manera, también con el hombre. Vivimos en Cristo y, por tanto, somos suyos, le pertenecemos. Nuestra vida queda así transformada, tiene consecuencias sobre la relación entre los que comulgamos con Él y en Él.  Nos pertenecemos mutuamente, somos miembros del mismo Cuerpo, somos guardianes de nuestros hermanos, responsables los unos de los otros, asumiendo la vida del otro como propia, como carne de mi carne, con una alianza que nadie puede romper (Ple. Euc. Reconciliac. I), por la que nada suyo me es ajeno y en la que toda desunión y odio contradice lo que somos y comemos (Benedicto XVI, Mensaje de Cuaresma 2012, n.2). La Sacra Connubio estrecha los lazos del Amor y nos lleva al Amén a Dios y al hermano (S. Agustín, Sermón 272).

Porque vivimos en Él nuestro trabajo y la ofrenda de nuestra vida se realiza por Él, como misión, envío y consagración. Por Él hemos sido enviados a partir el Pan para que se multiplique, a pasar la Copa para que la alegría llegue a todo hombre, a lavar los pies excluyendo toda superioridad, dominio o indiferencia, a dar la paz como nos la dio Él y a buscar su Reino de Paz y de Justicia. Todo lo viviente y todo lo existente queda desposado en Él, con Él y por Él. Toda la existencia es así una Misa, la vasta Misa que se celebra en medio del tráfago diario, de los semáforos que se abren y se cierran, en los hospitales y en las fiestas humanas, entre el dolor y la alegría de las gentes, aquí y allá, muy cerca y muy lejos de cada uno de nosotros... 

Cada Pascua es una gracia de Conversión a la Comunión que es el centro de la vida, el fuego que la alienta y la roca que la sostiene porque fuera de la Comunión con Él y con los hermanos no hay vida verdadera, ni abundante, ni eterna (Jn 6, 51- 58). Volvamos a este Cenáculo de Vida y Unidad, dejemos atrás nuestras rencillas, nuestras lejanías e indiferencias, nuestros odios y rencores; acojamos la Alianza sellada con su Sangre; volvamos de los montes en los que nos perdimos y por los que nos distanciamos y comulguemos con Cristo, en Él y por Él. Concédenos, Señor, no poner resistencias a esta Comunión contigo y con todos los hombres, a los que tú has llamado, y haz que cada día nos convirtamos a Ti  con la fuerza de tu Resurrección. ¡Amén, Aleluya!

Un abrazo Pascual de nuestra Comunidad que ora por vosotros, os agradece siempre vuestra confianza y unidad y desea acompañaros en el camino de la vida.

        M. Prado         Comunidad de la Conversión