A Közösség levele 2011 Karácsonyán

EMMANUEL, VELÜNK AZ ISTEN

A Közösség levele 2011 Karácsonyán

Kedves Testvér, talán többször feltetted magadnak a kérdést, honnan ez a keserü magány, amitöl annyira szenved az ember. Mindannyian átéltük a külsö és belsö magányt – ebben egyformák vagyunk. A magány ott van az emberi szív legmélyén, de ott a nagyvárosok betonfalai között is, fájó egyértelmüséggel. Rengeteg ember szeméböl sugárzik felénk; vannak akik pedig csendben, a rejtekben élik át. Egyesek számára “kietlen sivatag helye” a magány (MTörv. 32,10), ahol a félelem, a borzalom, a rettegés az úr; ahol nincs emberi szó, baráti gesztus, együttérzés. Az ember egyedül van és kiszolgáltatott, védtelen, úgy érzi, el kell rejtöznie, hogy védekezzék. Mennyi eröszakot szül ez a magány, halálbosszút, agresszivitást! Mások “nem találnak utakat” (107. Zsolt.), céltalanul bolyonganak. A magányban az ember eltéved, nem tudja, merre menjen, mert azt sem tudja, honnan jön, miért van itt, ki hívta életre. S ha nincs kezdet, nincs merre és hová sem. Mindannyian ismerünk céltalanul vándorlókat, akik mellett senki sincs, hogy megmutassa, merre az út, hogy elkísérje öket. A céltalan magány – ezt is mindannyian ismerjük – mennyi reménytelenséget okoz, és e kilátástalan helyzetben mennyien menekülnek elöre a semmibe!

Az ember ür. Ür-mivoltja hiány, de készség is: életre, befogadásra kész, betöltendö tér…. Ha nem tölti be valami, ha az ür üres marad, a magány elhatalmasodik, úrrá lesz és a lét értelmére irányuló kérdést kétellyé változtatja, majd meggyözödéssé, hogy széles e világon értelmetlen és felesleges a létünk. Pedig ennek a fájdalmas és nyugtalanító ürnek értelme és célja van: Valaki kell, hogy betöltse. Valaki, aki e hajlék Ura, e város Királya. Ezért aztán, ha ez az ür, ami arra való, hogy Valaki betöltse, végül lakatlan marad, hogyan viselhetö el a haszontalan üresség, a betöltetlen ür?

A legmardosóbb magány az, amit az ember maga emel maga köré az élete során. Megszakít minden gondoskodó szálat – a végtelenségig ismételve azt az eredeti tévedést, ami eltérítette végsö céljától: hogy olyan legyen, mint az Isten, Isten családjához tartozzék. Árva lett. Minden gondoskodástól szabad, de valójában a legborzalmasabb magányba taszította magát: anyátlan-apátlan, otthontalan, talajtalan. Visszafordíthatatlan veszteségek láncolata indul meg ezáltal: anya-apa nélkül testvérek sincsenek, minden más kapcsolat is leromlik. A világ elembertelenedik, és egyre gyakoribb és elkerülhetetlenebb a magány. Szembetünö és zavaró, mert – ha némán is – szeretetet, vigasztalást, testvéri ölelést vár tölünk.

De az elviselhetetlenné váló magányt, az elhatalmasodó ürt senki és semmi, se kívül se belül, nem tudja betölteni.

Ebböl a mérhetetlen hiányból szakad fel végül a kiáltás, a kiszolgáltatottság megnyitja a kiaszott föld szívét és esöért kiált: “Gondolj ránk, Uram, látogass meg minket szabadításoddal!” (106. Zsolt.) Ez az Advent szava; az ember szakadatlan kiáltása Ahhoz, akiben egyetlen reménye van, aki örök üdvösség és visszaadhatja a beteg emberi szív egészségét. Olyan teljességet ad, amely betölti az ember minden szeretet- és társ utáni vágyát. Az ember hívó szava Isten látogatására vár, mert nem elég számára a lét, ha nincs benne találkozás, “szemtöl - szembe”, párbeszéd, élö társ. A magányos ember kiáltása egybecseng az Isten utáni vággyal: “Nem jó az embernek egyedül” (Ter. 2,18)

A legnagyobb kegyelem, amiben az ember részesült, az Isten látogatása volt. Nemcsak válasz az ember hívó szavára, hanem – elsösorban – Isten kezdeményezése, aki találkozni akar az emberrel, “annak végzése szerint, aki mindent akaratának végzése szerint cselekszik” (Ef. 1,10). Jézus, a Fiú személyében maga az Isten látogat meg minket, s ezzel megkezdi végleges jelenlétét közöttünk. A megtesülés és az Úr Jézus születése nyitja meg ezt a jelenlétet közöttünk. A látogatás helye maga az ember, akiben Isten szállást vesz és teljessége betölti a korábbi ürt, visszaállítja azt a paradicsomi állapotot, amelyböl kiüzetett, visszatér, hogy kegyelmével és gyengédségével halmozzon el. Maga az ember, akinek a megváltó Jézus kinyilatkoztatja az Atya Isten szeretetét, hogy minden szeretet élö forrásaként ismerje meg Öt és megszünjék árvasága; hogy kielégüljön mélységes szeretetvágya, hoy szeressen és szeressék. Nem vagyunk immár egyedül; Isten lakik bennünk, van Atyánk és az ö szeretete a kezdet, és örök. Nem hagyja, hogy irányt tévesszünk, hogy legyözzön bennünket a rettegés és a halálfélelem, mert Isten velünk van, mellettünk áll, Ö a jótállónk és megváltónk. Velünk az Isten, a neve Emmanuel.

Isten látogatása megerösíti a szálat, ami bennünket, embereket hozzá köt. Olyan életközösség korszakát nyitja meg “ amit szem nem látott, fül nem hallott” (1Kor 2,9). Isten együtt akar élni az emberrel, ez élet kezdetétöl a végéig. Meg akarja ismerni az apró emberi örömöket és csalódásokat, osztozni akar a verejtékes munkában, vállára veszi büneinket és táplálja pislákoló reményünket. A názáreti Jézusben Isten eggyé vált közülünk; az Isten Fia, az Ige megtestesült. Ha arra letttünk hívva, hogy egységben éljünk Istennel, kétszeres áldás számunkra az együttélés Istennel, aki megtestesült Urunkban, Jézus Krisztusban. Az Istennel való közösség (communio), Istennel való életközösséggé vált (convivio); és a megtestesüléssel megvalósult életközösség (convivio) végleges közösséggé (communio) válik az ember megváltásával, mely az Istenben való örök élet. Az ember és Isten közötti együttélés ad értelmet az emberi életközösségnek, amely a szentháromságos élet gyümölcse és képe.

A keresztény ember számára egyik magány sem idegen, és nem hagyhatnak bennünket hidegen a hozzá vezetö utak sem. Ezért bárhol is élünk, nekünk is meg kell látogatnunk embertársainkat Isten nevében. Tegyük mi is azt, amit Ö tett velünk. Az Isten látogatásának útja (via sacra) a Szeretet volt – legyen ez a mi utunk is a többiek felé. Közelítsük meg az emberi magányt és hirdessük a köztünk élö Istent. Emeljük fel szavunkat minden ellen, ami ezt a jelenlétet akadályozza, láthatatlanná teszi, kissebbíti, feledteti – akár az emberi szívben, akár a társadalomban, családjainkban, közösségeinkben, környezetünkben. Isten együtt akar élni az emberrel és mi Vele akarunk élni. Ebben a kölcsönös életközösségben rejlik az emberi élet értelme.

Áldott Karácsonyt és Úrjövetet!

Testvéri szeretettel

M. Prado

Megtérés Közösség