MERT IRGALMASSÁGA ÖRÖKKÉ MEGMARAD

Carta en Español..........[+]
KÖZÖSSÉGÜNK LEVELE 2016 HÚSVÉTJÁN

KYRIE ELEISON
Meddig lehet eltűrni? Van az emberben egy szenvedési küszöb, ami jelez, ha katasztrófa, kudarc vagy elkerülhetetlen halál közeleg. De mivel a fájdalom megnémít bennünket, mivel nincs kihez fordulnunk, mivel elutasítjuk a külső segítséget – elfojtjuk a kiáltást. Másfelől, mivel mi tudjuk, hogy kihez intézzük kérésünket, mivel tudjuk, hogy nem a fájdalomé az utolsó szó, szót emelünk azokért, akiknek nincs szavuk, akik nem találják a hangot vagy senkihez sem akarnak folyamodni; felemeljük kérő szavunkat az Úr Jézus elé, magunk és mindenki más nevében.

Mert kezdetben volt az Élet és bőségesen áradt a kegyelem, amit sohasem köszöntünk meg kellőképpen, mert nem úgy fogadtuk, mint kedves és ingyenes ajándékot, hanem birtokba vettük és eltékozoltuk… elvettük mások elől. Kyrie eleison.

Mert elfelejtkeztünk Rólad és bűnt követtünk el (Dn 3,29), bálványimádásba estünk, és ami még ennél is rosszabb, magunknak emeltünk oltárt, mindenek és mindenki urának és istenének kiáltottuk ki magunkat. Kyrie eleison.

Mert halálos erőszakosságunk csak kizár, megoszt, beskatulyáz, lenulláz, ütésekkel és kiabálással, fegyverrel vagy puszta kézzel, agresszíven vagy cinikusan, lenézéssel vagy közönbösséggel. Kyrie eleison.

Szívünkből szakadatlan Kyrie eleison fakad, mint egyetlen imádságos szó. Kérünk, Urunk, légy irgalmas és kegyelmezz, mert mi nem vagyunk irgalmasok; siess segítségünkre, mert tönkre tesszük magunkat. Kegyelmed takarja be a mi kegyetlenségünket. Add meg nekünk, aminek híján vagyunk: kegyelmet és irgalmasságot, együttérzést és bocsánatot… Jézus nem azért jött, hogy az Isten haragját fékezze meg, hanem hogy az emberét. Ha kegyelemért járunk közbe Nálad, nem azért van, mert Te ne volnál kegyes, hanem mert elfelejtettünk kérni, nemcsak magunknak, hanem testvéreink számára is. Ezzel az állandó és hatalmas közbenjárással kezdjük ezt a Húsvétot.

ÁMEN
Könyörgésünket meghallgatta Jézus, az Irgalmasság Arca, meghallgatta és magára vette. Közénk jött, közöttünk lakozott, idősebb testvérünk lett, aki beszélt nekünk az irgalmas Atyáról (Iz 65,16, Lk 15, 1). Addig keresett, míg meg nem talált bennünket (Lk 15,4). Hűséges tanú (Jel 3,14), Ámen, az Atyának kimondott tökéletes IGEN. Benne van minden reményünk. A Teremtés befejezetlen szimfóniájában az Atya irgalmassága és a Fiú Ámen-je az egyetlen bizonyosság az ember és minden teremtmény üdvösségére.

Jézus az Atya Ámen-je a Megtestesüléstől a poklokra való alászállásig a Kereszten át, amely az Ámen oltára, ahol minden Ámen feláldoztatik; a nagylelkű irgalmasság jele. Jézus ajkáról tanítványai hallják az utolsó áment: “Beteljesedett” (Jn 19,30, Jel 22 20b) Végletes Igen. Úgy lett, ahogy lennie kellett, beteljesedett Őbenne, testében. Ezt a hűséges és engedelmes Áment az Atya majd feltámasztja, megdicsőíti és felmagasztalja. Kyrie eleison-unkra Isten Ámen-je felet, aki az Istennél volt és az emberek kezére adta magát, hogy eljussanak az szeretet teljességére. Életével Áment mondott: ”Igen, úgy legyen. Íme itt vagyok” (Zsid 10,7). Magára vett mindent, bűnt, szenvedést, fájdalmat, halált… az Atya és az ember iránti szeretetből

(2Kor 1,20).

A Húsvét ez elé az Örök igazság elé állít bennünket, a történelem értelme elé, és az elé a reményt és kegyelmet adó távlat elé, amelyre meghívást kaptunk. Imádságunk és életünk arra hivatott, hogy mint Jézusé, Ámen legyen az Atyának a világ üdvösségéért. Nem a megsebzett, csalárd, romlott, hitvány akarat ámenje, hanem Istenünk akaratára kimondott Ámen, aki mindannyiunknak jót akar.

Áment mondani annyi, mint a saját és mások fájdalmát magunkra venni, s a bűnt is; hordozni a világ fájdalmát és bűnét. Ha elfogadjuk, ami életünkben nehéz vagy nyugtalanító, akkor arra készülünk, hogy Istennek tetsző áldozattá, Neki szentelt ajándékká váljunk. Mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy Krisztusban és Krisztussal az Istennek kimondott Ámen legyünk.

ALLELUJA
Ez személyesen, közösségben és Egyházban megélve dicsőítő énekké válik, amivel csodálatunkat, ámulatunkat, örömünket, hálánkat, bizalmunkat, egységünket, békénket fejezzük ki. A Lélek perzselő tűzként és végtelen örömként érkezik és üdvrivalgást fakaszt fel bennünk: “Ámen. Alleluja” (Jel 19,1-8). Mert megalázottságunkban meghallgatást nyertünk; mert eltévedtünk és megtaláltattunk; egyedül voltunk és meglátogattattunk; éhesek és szomjasak voltunk és beteltünk; mezítelenek és rongyosak voltunk és betakartattunk hússal és irgalommal; nem volt senkink és valaki ránk talált; nem tudtuk, hová meneküljünk és meghívást nyertünk; semmink sem volt és valaki megsegített bennünket… (Mt 25,31-46) Igen, “Ámen, alleluja, mert irgalmassága örökké megmarad” (136. Zsolt)

Mi kellene még ahhoz, hogy átöleljük az irgalmasság Istenét? Hogy lássuk Őt. Mi láttuk Őt és tanúságot teszünk róla, áldjuk örök és végtelen irgalmasságát. Szedjük össze jeleit és nyomait életünkben, idézzük fel Jézusnak, az Irgalmasság Atyjának Arcát, az Ő jelenlétét és minden megnyilvánulását. Minden Húsvét a láthatatlant teszi láthatóvá, a szeretet és az irgalmasság Istenének áttetsző fénye elé állít bennünket, aki a végletekig átadja magát mindegyikünkért. Ha az ember meg tudja vallani Isten irgalmasságát, akkor mi is erről az áttetsző fényről adunk számot a világban való jelenlétünkkel és ténykedésünkkel; láthatóvá és hatékonnyá tesszük Isten szeretetét minden teremtmény iránt. Mi is irgalmasságának Arca vagyunk, amikor irgalmasak vagyunk, mint az Atya irgalmas. (Lk 6,36) Így kísérjük a teremtett világot, hogy nagy dicsőítő éneket zengjen (gran hallel), mert felajánljuk azt, ami nekünk adatott – úgy, amint kaptuk, bőségben és ingyenesen.

Adja meg nekünk kegyelmét és irgalmát, mert szükségünk van ezekre, mint a mindennapi kenyérre ahhoz, hogy éljünk. Szükségünk van rá és tartozunk is ezzel a világnak. Ne fukarkodjunk azzal, amit kaptunk. Befogadó lelkülettel éljük át a Húsvétot, önátadásban, mint Jézus, aki Ámen az irgalmas Szeretetre; kegyelmet és békét, Életet szerzett nekünk. Mária, aki ugyancsak Ámen és ‘Úgy legyen’, mint a Fiú, fordítsa felénk irgalmas tekintetét és kísérjen bennünket a húsvéti úton. Semmi sem szakaszthatja meg a Szentháromságból kezdettől fogva felfakadó Irgalmasság-folyamot, ami erek és patakok, csermelyek és folyók formájában öntöz minden szárazságot és kiaszott földet, minden sivatagot és ugart, az emberi földrajz és minden emberszív legvégső határáig. Elég, ha mi keresztények, akiket megváltott az irgalmasság, az Úr Jézushoz csatlakozva az Atyának kimondott Ámen útját járjuk, mint Pünkösd óta az Egyház, és azt kiáltjuk: “Íme itt vagyok. Fogadj el engem” Ámen. Alleluja!

Boldog Irgalmasság Húsvétját kíván
M. Prado (Comunidad de la Conversión)

CARTA DE COMUNIÓN PASCUA 2016

Carta en Húngaro..........[+]

PORQUE ES ETERNA SU MISERICORDIA

KYRIE ELEISON[1]

¿Hasta dónde se puede soportar? Hay una cota de sufrimiento en el hombre que avisa de una vecina catástrofe, de un fracaso y de una muerte inevitable. Y, sin embargo, porque el mismo dolor nos enmudece, porque no sabemos a quién acudir, porque hemos desistido de una ayuda de fuera, ahogamos el grito. En contrapartida, también porque sabemos a quién dirigir nuestra plegaria, porque sabemos que el dolor no tiene la última palabra, nos hacemos voz de los que no la tienen o la han perdido o no les interesa dirigirse a nadie, elevamos hacia el Señor Jesús nuestra prez, en nombre propio y en nombre de todos[2].

Porque en el principio era la Vida y se nos dio como un derrame de gracia abundante que nunca hemos llegado a agradecer lo suficiente; porque la recibimos no como don gratuito y amable sino apropiándonosla, malgastándola… robándosela a los otros. Kyrie eleison.

Porque nos hemos olvidado de ti y en todo hemos delinquido (Dn 3, 29), hemos caído en todas las idolatrías y, lo peor, nos hemos hecho un altar a nosotros mismos, proclamándonos dioses y señores de todo y de todos. Kyrie eleison.

Porque nuestra mortífera violencia solo busca excluir, catalogar, dividir, anular, a golpes y a gritos, a mano armada o con guante blanco, agresiva o cínicamente, con el desprecio y la indiferencia. Kyrie eleison.

Nos brota del corazón un Kyrie eleison ininterrumpido, como única palabra orante. Te pedimos, Señor, que tengas piedad, que tengas Tú piedad y misericordia porque nosotros no la tenemos, que salgas Tú en nuestra defensa porque nosotros acabaremos destrozándonos, que tu piedad cubra nuestra impiedad, que Tú nos des aquello de lo que carecemos: piedad y misericordia, compasión y perdón…. Jesús no ha venido a frenar la cólera de Dios sino la del hombre, por eso somos ante ti intercesores de gracia no porque Tú no quieras darla sino porque hemos olvidado pedirla y no solo por nosotros sino también por nuestros hermanos. Así iniciamos esta Pascua con esta intercesión constante y vasta.

AMÉN

Nuestra súplica ha sido escuchada y asumida por Jesús, el Rostro de la Misericordia[3], el que vino a habitar entre nosotros, nuestro hermano mayor, el que nos habló del Padre de la misericordia (Is 65,16; Lc 15, 1ss),    el que nos buscó hasta encontrarnos (Lc 15, 4), el testigo fiel (Ap 3,14), el Amén, el Sí absoluto del Padre. Toda nuestra esperanza está en su orilla. En esta sinfonía inacabada que es la Creación la misericordia del Padre y el Amén del Hijo es lo único definitivo para la salvación del hombre y de toda criatura. Jesús ha sido el Amén del Padre desde la Encarnación hasta el descenso a Infiernos, pasando por la Cruz y haciendo de ella el altar del Amén, la pira donde se consuma todo Amén, el signo de la generosa misericordia. De la boca de Jesús, saldrá el último amén escuchado por sus discípulos: “Todo está cumplido” (Jn 19, 30; Ap 22,21). Sí, hasta el fin, lo que debía ser ha sido, se ha cumplido en Él, en su cuerpo. A ese Amén fiel y obediente el Padre le resucitará, glorificará y ensalzará. A nuestro Kyrie eleison ha respondido el Amén de Dios, el que estaba en manos de Dios se ha puesto en manos de los hombres para llegar a la plenitud del amor y ha dicho con su vida “Amén, Sí, Sea. Aquí estoy” (Heb 10, 7), asumiendo todo, el pecado, el sufrimiento, el dolor, la muerte… por amor al Padre y al hombre (2Cor 1,20).

La Pascua nos pone ante esta verdad eterna y ante el sentido de la historia y el horizonte de gracia y esperanza al que estamos invitados. Nuestra oración y nuestra vida está llamada, como la de Jesús, a ser un Amén al Padre por la salvación del mundo. No un amén a las voluntades pérfidas, malvadas o perversas de una voluntad herida sino Amén a la Voluntad de nuestro Dios que quiere para todos nosotros solo el bien.

Decir “Amén” es así vivir asumiendo el dolor propio y ajeno y también la culpa, cargar con el dolor y el pecado de nuestro mundo, acoger lo que en nuestras vidas es más pesado o repugnante, es prepararse para ser víctima, ofrenda, sacrificio agradable. Todos estamos llamados a ser, en Cristo y con Cristo, Amén de Dios.

ALELUYA

Esto, hecho experiencia personal, comunitaria, eclesial, es el canto de alabanza con el que expresamos todo el asombro, estupor, dicha, gozo, gratitud, confianza, comunión, paz. El Espíritu viene como fuego ardiente y como alegría sin fin y nos hace gritar de júbilo: “Amén, Aleluya” (Ap 19, 1-8). Porque en nuestra humillación fuimos escuchados, estábamos perdidos y fuimos hallados, solos y fuimos visitados, con hambre y sed y fuimos saciados, estábamos desnudos y harapientos y fuimos cubiertos de carne y de compasión, no teníamos a nadie y alguien se hizo el encontradizo, no sabíamos adónde huir y fuimos invitados, no teníamos nada y alguien nos auxilió… (Mt 25, 31-46) Sí, Amén, Aleluya “porque eterna es su misericordia” (Sal 136)[4].

¿Qué nos haría falta para abrazar al Dios de la misericordia? ¡Verlo! Pues, lo hemos visto y por eso damos testimonio y alabamos su eterna e infinita misericordia. Recojamos sus señales y signos en nuestras vidas, hagamos memoria de cada huella y cada presencia de Jesús, el Rostro del Padre de la Misericordia. Cada Pascua hace visible lo invisible, nos pone frente a la diafanía de un Dios de Misericordia y Amor que se entrega hasta el fin por cada uno de nosotros. Y, si el hombre puede confesar la misericordia de Dios, también nosotros con nuestra presencia y actuación en el mundo damos cuenta de esta diafanía, hacemos también visible y eficaz el amor de Dios por toda criatura. Somos nosotros también Rostro de su misericordia cuando vivimos siendo misericordiosos como el Padre (Lc 6, 36). Así acompañamos a lo creado a que entone su gran canto de alabanza porque hemos ofrecido lo que nos fue dado a nosotros, tal y como se nos dio, gratuita y abundantemente[5].

Que su piedad y misericordia nos sean concedidas, porque las necesitamos para vivir, como el pan de cada día, y porque se las debemos al mundo, necesitado de ellas. No retengamos el don, que la Pascua nos haga vivir en estado de acogida para poder vivir en estado de entrega como Jesús, el Amén al Amor misericordioso, que nos atrajo la gracia, el perdón, la paz, la Vida. María, también Amén y Hágase como el Hijo, vuelva a nosotros sus ojos misericordiosos y nos acompañe en este camino Pascual[6]. Nada podrá detener el Río de Misericordia que brota de la Trinidad desde toda la eternidad, a través de torrenteras, por capilaridad o por cauces navegables, ha de irrigar todo sequedal y desierto, toda estepa y toda tierra baldía, hasta cualquier confín de la geografía humana y de la geografía del corazón de cada hombre. Basta que los cristianos, unidos a Jesús el Señor, haciendo el Camino del Amén al Padre, salvados por la misericordia, como hizo la Iglesia desde Pentecostés digamos “Heme aquí. Tómame”. ¡Amén, Aleluya!

Feliz Pascua de la Misericordia

M. Prado

Comunidad de la Conversión

---

[1] En el pontificado del Papa San Dámaso se cambiaron los textos litúrgicos del griego al latín pero el rito romano mantuvo esta aclamación laudatoria, de confesión de fe y de petición.

[2] FRANCISCO Pp, Misericordiae Vultus, 19

[3] Ibidem, 1

[4] Ib., 7

[5] Ib., 14-15

[6] Ib., 24

Carta de Comunión, Navidad 2015

MISERICORDIA ES ENCARNACIÓN
"Jesucristo es el rostro de la misericordia del Padre"  (Papa Francisco)

La Sinfonía de las criaturas se abre con una confesión: “No nos hemos hecho nosotras a nosotras mismas, Otro ha querido que seamos”. El principio de todo lo creado es un Amor gratuito, precedente y eterno. ¡Misericordia Trinitaria que sale a crear! La Creación eleva este canto de gratitud hacia su Creador, Dios rico en misericordia, porque somos seres innecesarios pero amados; existimos porque Él así ha querido que fuera. Nuestra respuesta a tanto amor es “Gracias”, que no es otra cosa sino reconocernos criaturas y, por tanto, amadas con un amor misericordioso.

Sostener esa creación es también obra de su misericordia entrañable que no ha creado, sobre todo al hombre, para un instante fugaz y pasajero sino para siempre. SU MISERICORDIA ES CREACIÓN. Ser criatura es acoger confiada y humildemente este amor de misericordia que nos crea, nos sostiene y nos da la vida eterna (Ex 3, 14); la criatura es la que inaugura este amor, implícito en el Padre por ser Padre y engendrar al Hijo, y es la que lo vive en toda su esencialidad y verdad más honda pues, en nuestra precariedad creatural, tenemos al Creador que nos ama con misericordia y compasión, con deleite y satisfacción, porque somos obra de sus manos, hechura suya, a su imagen y semejanza, alabanza de su gloria… Sí, somos cantores de su amor misericordioso y esta es la fuente de nuestra alegría y felicidad.

Pero esta Creación gime con dolores de parto (Rm 8, 22). En medio del sufrimiento, el mal, el pecado, la muerte, brota una esperanza inesperada. La huella de la misericordia de Dios en el hombre es esa esperanza invencible que revela precisamente su hechura divina: hemos sido creados para la vida. Creemos en nuestra salvación (salud), esperamos siempre un rescate. Esperamos, a menudo, contra toda esperanza. SU MISERICORDIA ES NUESTRA ESPERANZA. Ella nos recrea y nos hace esperar esa salvación en la que tenemos la certeza o el deseo o la nostalgia o la necesidad de que irrumpa en nuestra vida y la transforme.

Somos seres en constante espera por eso nuestra humanidad la inauguró un gesto nuevo y singular: estar de pie, oteando un horizonte. No es propio del hombre la curvatura sobre sí mismo, la eterna parálisis que no nos deja avanzar. Es tarea del amor misericordioso -¡de la gracia!- ese mandato íntimo que está lleno de esperanza y que tira de nosotros hacia arriba con tal fuerza interior que nos LEVANTA de la postración en la que estamos, nos hace ALZAR LA CABEZA para orientar la mirada hacia el horizonte desde donde SE ACERCA A NOSOTROS la Gracia que esperamos con gemidos, deseos, anhelos, viva necesidad.

Es la misericordia de Dios con nosotros la que ha despertado nuestra esperanza. Habernos sentido amados de tal modo por Él nos ha llevado a la confianza, ni a la desesperanza ni a la arrogancia, sino a la espera esperanzada en Él. La invencible esperanza del hombre hunde sus raíces en su misericordia y así, cada vez que el hombre se sabe amado con un amor de misericordia infinita brota la esperanza en él, por muy agazapada, escondida, pequeña e invisible que sea.

“Que tu misericordia, Señor, venga sobre nosotros, como lo esperamos de ti” (Sal 32, 22). Esa esperanza sembrada en el hombre siempre pedirá plenitud, cumplimiento de una promesa. La misericordia de Dios nos ha acompañado en el camino como un padre a su hijo (Dt 1, 31) pero nunca habíamos visto el rostro de esta misericordia, de ahí la constante plegaria: “Muéstranos, Señor, tu misericordia y danos tu salvación” (Sal 84, 8). Sin embargo, la más íntima verdad de la misericordia es que se hace presente, visible, da la cara. "A Dios nadie le ha visto jamás: el Hijo único, que está en el seno del Padre, Él lo ha contado" (Jn1, 18). SU MISERICORDIA ES ENCARNACIÓN, ha bajado, nos ha mostrado su rostro, tomado nuestra carne mortal y ha habitado entre nosotros… como uno más. Dios ha escuchado la súplica del hombre (Sal 31, 17).

“Jesucristo es el rostro de la Misericordia del Padre”[1]. Hemos conocido el Rostro de la misericordia que el pueblo de Israel anheló conocer (Sal 41, 3) y, en ese rostro divino, de recién nacido en Belén, están dibujados los rostros de todas las infancias de la tierra, los rostros de los niños amados y de los aborrecidos, de los niños de escuela y el de aquellos que no saben leer ni escribir, el de los que todo lo tienen y el de aquellos que de todo carecen, el de los que juegan en los parques y el de los que empuñan armas, el de los que sonríen y el de los que llevan una bomba cosida al cuerpo, el de los niños del norte y los del sur, los del este y los del oeste, los de la Patagonia y los de Afganistán… pero, sobre todo, asume el rostro del pobre, la carita famélica de un recién nacido africano, la pícara de un pequeño de favelas, la triste mirada de un niño perdido en las calles de una gran ciudad, la de los niños prostituidos y la de los abandonados, la de los abortados y la de los asesinados, la de los masacrados y la de los maltratados, la del desahuciado y la del refugiado, la del exiliado y la del niño al que le han negado la infancia y la pequeñez, la dicha y la acogida, la protección y el cuidado… ¿A qué otro Rostro mirar para saber cuál es el nuestro propio?

Ha asumido nuestra carne. Si algo ha hecho la enorme crueldad del pecado en el hombre es dejarle expuesto, desnudo, desprotegido, descarnado. La misericordia, la fuente de la esperanza del hombre, es aquella que le reviste de carne, que le da vestido porque está desnudo. Es la primera obra de misericordia de Dios. Él mismo tejerá[2] la nueva carne del hombre revistiéndose Él mismo de ella, de nuestra humanidad doliente e imperfecta. ¡Misericordia abundante e insospechada la de su Encarnación! En Jesucristo llega a plenitud la relación entre Creador y criatura y, por tanto, es la sede del amor misericordioso de Dios hacia los hombres. Nunca un Dios quiso acoger la condición de su criatura, nunca abajarse hasta asumir lo que no es. Y, Tú, Dios nuestro, no solo no rehúyes nuestra cruda humanidad sino que deseas revestirla de misericordia viniendo Tú mismo a ella, cubriéndola con tu amor y tu persona, cubriendo esta desnudez mortal que está a menudo tan llena de heridas y de fango y de luto de muerte; recubriendo con tu carne divina, nuestros huesos secos, esparcidos por este valle de lágrimas, y los has cubierto con tu manto de misericordia (Ez 37, 1-28). Todo amor que podamos dar y darnos tendrá este camino encarnatorio que Tú abriste.

Y así ha querido habitar entre nosotros (Jn 1, 14) haciéndose niño entre los hombres. Ha tenido madre y padre, ha vivido en una familia humana, se ha dejado cuidar y querer… El que es misericordia ha querido conocer la nada, lo que no cuenta, lo que está caído en el polvo. Maximus in minimus. Solo así, Jesucristo, el Verbo encarnado, será el Mediador de Misericordia, Dios y criatura. No se puede ser misericordioso si uno no sabe lo que es ser criatura y depender de otro.

Pero no solo quiere hacerse uno con nuestra pobreza sino que ha venido para mostrarnos el amor con el que somos amados por el Padre. Este Hijo pequeño ha venido a mostrarnos al Padre, Dios de misericordia y de consuelo, de reconciliación y de perdón, que quiere que el hombre viva y viva para siempre.

La misericordia de Dios ha descendido hasta nosotros, se ha hecho visible en ese descenso, y ha asumido nuestra condición creatural. Así el Hijo ha recibido la misericordia del Padre como la recibe toda criatura salida de sus manos. Dios a Dios ofreciéndose misericordia para que el hombre la reciba y la ofrezca a su vez.

Contemplemos este misterio insondable del Amor de Dios por su criatura y démosle morada para que nos muestre su amor personal por cada hombre y su designio de amor entre nosotros para que “su Misericordia llene la Tierra” (Sal 32, 5).

¡Feliz Natividad del Señor! Unidísimas a todos vosotros, contad con nuestra oración y comunión.

M. Prado

Monasterio de la Conversión

Sotillo de La Adrada (Ávila)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

[1] Pp. Francisco, Bula Misericordiae Vultus, 1, 11 de Abril, 2015

[2] El Padre, el Espíritu Santo y María, también evocada desde la antigüedad como hilandera y tejedora, irán dando carne al Verbo.

2015 KARÁCSONY

A KÖZÖSSÉG LEVELE - Megtérés Közösség (Sotillo de la Adrada)

Áldott az Úr születése,
mert megmutatta nekünk az Atya arcát,
magára öltötte mezítelenségünket és miután éhségünket és szomjunkat csillapította,
lakóhelyet adott nekünk és Arcában a magunkéra ismertünk.
… mert IRGALMASSÁGA örökké megmarad!



AZ IRGALOM MEGTESTESÜLÉS
“Jézus Krisztus az Atya irgalmasságának az arca” Ferenc pápa
2015 KARÁCSONY
A teremtmények szimfóniája ezzel a vallomással indul: “Nem mi magunk teremtettük magunkat; Más akarta, hogy legyünk.” Minden teremtmény kezdete az ingyenes, megelőző és örök Szeretet. Háromságos Irgalom, mely teremteni indul! A teremtett világ hálaéneket zeng Teremtőjének, az irgalmas Istennek, mert haszontalan, de szeretett lények vagyunk; azért létezünk, mert Ő így akarta. Erre a hatalmas szeretetre válaszunk a hála s hogy teremtménynek ismerjük el magunkat, irgalmas szeretettel szeretetteknek.
A teremtés életbentartása is gyengéd könyörület. Nem futó, múló pillanatra teremt - különösen az embert nem - hanem örökre. IRGALMA TEREMTÉS. Teremtménynek lenni annyi, mint bizalommal és alázattal elfogadni ezt a bennünket teremtő, fenntartó és örök életet adó irgalmas szeretetet (Kiv. 3,14). A teremtmény indítja el ezt a szeretetet, amely az Atyában magától értetődő atyai mivolta miatt s mert Ő nemzi a Fiút; és a teremtmény éli meg legmélyebb valójában és lényegében, mert nyomorúságos teremtményi mivoltunkban van egy Teremtőnk, aki irgalommal és könyörülettel szeret bennünket, örvendező és elégedett szeretettel, mert kezének műve vagyunk, keze munkája, képmása, az ő dicsőségét zengjük… Igen, irgalmas szeretetét zengjük - ez boldogságunk és örömünk forrása.

De minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik (Róm. 8,22). A szenvedés, a rossz, a bűn és a halál közepette váratlan remény fakad. Az Isten irgalmának nyoma az emberben éppen ez a legyőzhetetlen remény, ami Isten keze nyomát mutatja: életre teremtettünk. Hiszünk az üdvösségben és állandóan remélünk a megmentésben. Sokszor a reménytelenségben is remélünk. IRGALMASSÁGA A MI REMÉNYÜNK. Ujjáteremt bennünket és általa várjuk a biztos, vágyott és visszavágyott megváltást; szükségünk van rá, hogy belépjen életünkbe és átformálja.

Folytonosan várakozó lények vagyunk. Emberségünket egyedi és új tartás jellemzi: talpon lenni, a messziséget fürkészni. Az embernek nem sajátja a magábaroskadás, az állandó merevség, mely nem hagy bennünket előbbre lépni. Az irgalmas szeretet és a kegyelem feladata az a belső, reményteli parancs, amely felfelé húz bennünket, TALPRA ÁLLÍT bénultságunkból, FELEMELI FEJÜNKET, hogy tekintetünket a messziségre szegezze, ahonnan KÖZELEG a sóhajtozva, vágyakozva, sóvárogva, élő szomjjal remélt Kegyelem.
Isten irántunk való irgalma kelti fel a reményt. Az vezet el az iránta való bizalomra, ahogyan szeret bennünket, nem az elkeseredés s nem az erőszak, hanem a bizakodó remény. Az ember legyőzhetetlen reményének gyökere az Ő irgalmassága, s így az ember, akárhányszor végtelenül irgalmas szeretettel szeretik, reményre ébred, bármilyen kicsi, rejtett, láthatlan, búvó reményre is. “Legyen Uram, irgalmad rajtunk / amint Benned bizakodunk” (Zsolt 33,22) Ez az emberbe ültetett remény mindig teljességet, beteljesülést vár. Isten irgalma úgy hordozott bennünket az úton, mint apa a gyermekét (MTörv. 1,31), de sosem láttuk ennek az irgalmasságnak az arcát. Ezért az állandó imádság: “Mutasd meg nekünk, Uram, irgalmasságodat és szabadításodat add meg nekünk” (Zsolt 85,8) De az irgalom legbelső igazsága megjelenik, megmutatja arcát. “Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, Ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18) IRGALMA MEGTESTESÜLÉS. Alászállt, megmutatta nekünk arcát, halandó testünket magára vette és közöttünk lakott… eggyé vált közülünk. Isten meghallgatta az ember sóhaját (Zsolt 30,11) “Jézus Krisztus az Atya irgalmasságának az arca. Színről színre megláttuk az irgalmasság Arcát, amit Izrael népe hőn áhított látni (Zsolt 42,3). Ezen az arcon, a betlehemi újszülöttén, kirajzolódik a Föld minden gyermekének arcvonása: a szeretett és az elhagyott gyerekeké, az iskolásoké és az írástudatlanoké; azoké, akiknek mindenük megvan és azoké, akik mindent nélkülöznek; a játszótéren játszóké és a fegyvert fogóké; a mosolygósaké és azoké, akiknek testére bombát erősítettek; az északi és a déli gyermekeké, a keletieké és a nyugatiaké, a patagóniaiaké és az afgánoké… De mindenek előtt a szegények arcát ölti magára, az afriakai éhező újszülöttét, a nyomornegyedek kis lurkóiét; a nagyváros utcáin tekergő, szomorú szemű kis csavargókét; a prostituált és az elhagyott gyermekekét; az abortált és a meggyilkolt gyermekekét; a kínzottakét és a bántalmazottakét; a kilakoltatottakét és a menekültekét, a száműzöttekét és azokét, akiket megfosztottak a gyermekkortól és a kiskortól, a boldogságtól és a befogadó szeretettől, az oltalomtól és a gondoskodástól… Ki Másnak az arcára tekinthetnénk, aki megmutatja, melyik a miénk?

Magára vette testünket. A bűn valóban kegyetlen nyoma az emberen az, hogy védtelenné, mezítelenné tette; lecsupaszította. Az irgalom, az ember reményének forrása felruházza, mert mezítelen; testet ölt. Ez az isteni irgalmasság első cselekedete. Ő maga szövi az ember új testét; magára ölti fájó és tökéletlen emberségünket. Váratlan és mérhetetlenül gazdag irgalom a Megtestesülés! Jézus Krisztusban kiteljesül a Teremtő és teremtmény kapcsolata, őbenne lakozik az Isten ember iránti irgalmas szeretete. Egy isten sem akarta azelőtt magára venni teremtménye mivoltát, egy sem akart lealacsonyodni azzá, ami nem ő. De Te, Istenünk, nemcsak hogy nem veted meg emberségünket, hanem irgalmasan felruházod. Te magad jössz el, hogy befedd szereteteddel és önmagaddal, hogy befedd halálos mezítelenségét, gyakran sebekkel, sárral és gyásszal borított testét; e siralomvölgyben szétszórt, száraz csontjainkra ráadod isteni tested, betakarsz isteni irgalmaddal (Ez 37,1-28). Minden szeretetnek, amit adunk és kapunk ez a megtestesítés az útja, amit Te nyitottál meg előttünk.
Így akart közöttünk lakozni (Jn 1,14), gyermekké lett az emberek között. Volt apja és édesanyja, emberi családban élt; hagyta, hogy szeressék és gondoskodjanak róla… Aki maga az Irgalmasság, meg akarta ismerni a semmit, ami nem számít, ami porba hullott. Maximus in minimus. Csak így válhat Jézus Krisztus a megtestesült Ige irgalomszerzővé, Istenné és teremtménnyé. Nem lehet irgalmas, aki nem tudja, mit jelent mástól függeni, teremtménynek lenni.
De nemcsak a szegénységünkkel akar egyesülni, hanem azért jött, hogy megmutassa, milyen szeretettel szeret bennünket az Atya. Ez a kisgyermek azért jött, hogy megmutassa nekünk az Atyát, az irgalmas és vigasztaló, kiengesztelő és megbocsátó Istent, aki azt akarja, hogy az ember éljen és örökké éljen.
Isten irgalmassága közénk szállt, látható formában alászállt és magára vette teremtményi természetünket. A Fiú úgy kapta meg az Atya irgalmát mint minden teremtmény, kezének műve. Isten az Istennek felajánlja az irgalmasságot, hogy az ember azután maga is megkapja és továbbadhassa.
Szemléljük Isten Szeretetének kifürkészhetetlen titkát a teremtmény iránt és adjunk neki szállást hogy megmutassa minden ember iránt érzett személyes szeretetét és ránk vonatkozó tervét, hogy “irgalma betöltse a Földet” (Zsolt 33,5).

Áldott Úrjövetet! Imádsággal és közösségben mindannyiotokkal

M. Prado

Carta de Comunión - Pascua 2015

"LOS CONDUCE EL COMPASIVO" 
(Is 49, 10)

De la crueldad a la compasión.


EL ESCENARIO DE LA CRUELDAD. ¿Será posible una vida sin crueldad? ¿Y habrá un lugar para la compasión en la vida? El ciclo de la existencia de los seres vivos es un camino plagado de violencias y crueldades. Como en el mundo animal también en nuestra misma sociedad humana la crueldad no nos es ajena, muy al contrario, impregna la estructura comunitaria, social; la mirada sobre el ser vivo y sobre el ser humano, empaña el pacto social; la vemos brotar en medio de nosotros y la sentimos agazapada y desafiante en lo íntimo de nuestro ser; es obra de uno y de muchos; es un abismo excavado en el corazón desde la infancia, día tras día, golpe tras golpe o ley tras ley, y que todos, en alguna medida, conocemos.

Tras un acto de crueldad hay acumulados muchos rencores, muchas pequeñas iras, desilusiones, insatisfacciones, precariedades… Esconde defensas y ataques. Nos revela como animales hechos de miedos y sospechas, de afán de poder de uno sobre otro, de temores… de pulsiones ancestrales a menudo adobadas por la misma sociedad en la vivimos.

Ella, la crueldad, descarna, quita velos, ropajes, vestimentas, piel, arranca aquello que protege al hombre, hasta llegar al “crudo” humano, a lo más desamparado, indefenso, precario y sometido, y lo hace siempre violentamente, aunque parezca fría, calculada y lenta. Necesita ver la sangre, lo sagrado, el signo de la vida y de la muerte, rozar esa frontera de la vida y satisfacerse en ello, eso es la crueldad, un mal dios, un mal poder y soberanía. La risa despiadada ante un hombre en su zozobra, en su indefensión, en su miedo, en su torpeza o su límite, evidencian la crueldad.

Es la acción más perversa sobre el otro aunque a su vez responde a un desprecio radical sobre el propio yo, juzgado por la crítica e inmisericorde mirada ajena, extraña y poco amigable, que cada uno proyecta sobre uno mismo y sobre los demás, a los que juzga como enemigos, sospechosos, contrincantes.

La crueldad humana es una pasión ciega que no ve al hombre al que golpea sino un objeto, un obstáculo, un muñeco sin nombre propio y sin identidad. Solo tiene delante una miseria contra la que puede actuar. Así es muy fácil asesinar, volar un metro, un supermercado, una Iglesia…

No es algo extraordinario ni extraño. El terrorismo, que ha padecido siempre el hombre y que ahora padecemos, es el paroxismo de la crueldad. La finitud, hasta caer enferma, nos arroja a los escenarios más crueles, aunque también es la finitud la que nos puede enseñar la senda de la compasión.

EL TERROR DEL HOMBRE A LA CRUELDAD. El hombre no soporta la crueldad, a pesar de que todos la llevemos agazapada en los entresijos de nuestro ser como un virus difícil de erradicar, siente temor ante la crueldad del otro y ante la suya propia, que puede llegar a cegarle y a hacerle perder toda cordura, raciocinio y lógica. La fiereza humana puede ser temible. Se agranda, ante la crueldad humana, la incertidumbre en la que vivimos.

En esta guerra entre iguales el hombre grita a Dios: “Sálvame del hombre cruel y malvado (que puede estar enfrente pero también dentro), Tú que eres mi Dios y Salvador” (salmo 42) y así expresa dos certezas: que solo a Él puede acudir como bastión de defensa, de fortaleza, de confianza y seguridad, incluso de escondite, porque es su Dios y Señor, su Salvador, y que el temor más grande del hombre es que Dios fuera cruel, que fuéramos abandonados por Él o descarnados por Él. ¿Dónde quedaría un puerto en el que atracar? Sería entonces preferible y justificable perderse a la deriva. La crueldad de Dios sería la razón suficiente para no creer en Él y vivir en la radical desconfianza.

EL DIOS COMPASIVO Y MISERICORDIOSO. Pero Dios es compasivo y misericordioso (sal 86, 15; Sal 50, 18-19; Sal 145, 8; Is 1, 18; Joel 2, 13; Si 2, 11). Asume al hombre, lo carga, lo protege, lo cubre con una nube, lo signa en la frente para defenderlo, Él se pone en su lugar… Nunca hemos visto reírse a Dios de la precariedad humana, ni de sus torpezas y ridiculeces. Nunca le hemos visto torcer la tuerca, el garrote vil, para mostrar cómo se asfixia a un hombre. Cuando el hombre así actúa en su Nombre yerra dramática, dolorosamente, pues su Mano lleva nuestra existencia con misericordia y compasión.

¿No será ante Él donde la crueldad se para en seco? ¿Ante Él que alza su mano y amaina la tempestad? ¿Ante Él, cuyo corazón no conoce la crueldad? Y, si no es Él, ¿quién?, ¿cómo parar este impulso asesino de poder, de éxito, de muerte? Y sin Él, ¿puede haber realmente un mundo sin crueldad?

EL CAMINO DEL COMPASIVO. Nos conduce el Compasivo (Is 49, 10)

Jesús, el Hijo de Dios, inaugura una vía posible en el imposible humano abriendo un camino en la maleza, trochando una senda con su encarnación, vida, muerte y resurrección, por la que el hombre puede caminar hacia el Padre. Él nos conduce, va delante, nosotros seguimos sus pasos. Él mismo es esa Vía.

Encarnación y redención son el fruto de la compasión y misericordia de Dios por el hombre – Si algo se merece el hombre es compasión- que le ha sacado de los poderes más crueles y mortíferos hasta provocarle a compasión incluso hacia su mismo Dios y Señor.

Jesús ha llevado la compasión al límite de lo impensable, de lo inesperado y de lo correcto a fin de cambiar nuestra arcana crueldad en compasión: Es el Compasivo y el Compadecido por su criatura. Que Dios se compadezca del hombre… ¡pero que Dios quiera ser compadecido por el hombre! Es lo radicalmente nuevo, una transgresión total del orden de las cosas, de la realidad, porque quien compadece tiene un poder sobre el otro; quien es compadecido está bajo el poder del otro y Él, Dios mismo, ha querido ser compadecido por nosotros. Una seña más del “admirable intercambio” del amor (S. Agustín, Serm. Güelf 3).

Así es. Jesús, sometiéndose a nuestra crueldad, atravesando nuestra tierra de sangre y espadas, provocó nuestra compasión, arrancó nuestro corazón de piedra y de violencia e hizo nacer un corazón compasivo y misericordioso, capaz de derramar lágrimas por el otro, por el Otro. Esa es la novedad de la compasión cristiana, no ver la condición humana desde arriba sino desde dentro y desde abajo, entrar en su indigencia, precariedad, desnudez, la “nuda vida”, la descarnada humanidad, su crudeza y crueldad, para romper hasta hacer mil pedazos nuestro corazón de muerte y abrirlo al advenimiento de un corazón nuevo, a imagen del Suyo, lleno de compasión y misericordia.

La obra de transformación de la crueldad en compasión se ha llevado a cabo a través del poder- sin poder, una potencia que va más allá de todo poder humano rompiendo la pulsión negativa y destructiva del hombre. Ese anti-poder de Dios ante el hombre lleva los sellos inequívocos de una novedad que es un imposible para el hombre pero no para Dios: el abajamiento, la proximidad, la identificación: el abrazo de nuestra condición hasta superar el asco y la repugnancia, la indiferencia y la distancia, la defensa y la autodefensa, hasta la transformación del corazón malvado, cruel, salteador o levita, en un corazón samaritano.

Quedan amigadas así la paciencia y la mansedumbre con la proximidad y el acercamiento al hombre, la pasividad, que asume, con la acción, que ofrece, la receptividad con la ofrenda. Solo como le hemos visto hacer a Él se comprende y se vive la compasión. Él dice en la Pascua “¡Sí, hay vida sin crueldad!”. Él, el Compasivo silencioso, la Divinidad herida, el que ha querido ser señalado como hombre, “Ecce Homo”,  el sufrido Inocente que calla y no abre la boca, que no devuelve el insulto, que no levantó su mano poderosa para caer sobre nuestras despiadadas crueldades y quebrar nuestro pabilo vacilante, que imploró para su verdugo el perdón -¿quién conoce los estrechos desfiladeros de horror por los que atraviesa el hombre hasta convertirse en verdugo y, por tanto, también en víctima?-, el “Cualquiera” … Dirijamos nuestros ojos hacia Él, hagamos propia su mirada, su silencio, su Palabra, sus gestos… abramos el corazón a la hospitalidad, el perdón, la belleza, la bondad, la reconciliación, la gratitud, la gratuidad… depongamos todo poder y dominación, toda lucha fratricida, toda ceguera que nos impida ver al hombre como hermano… y acojamos que Él, el Amor Compasivo, nos conduzca (Is 49, 10).

Dejemos atrás el lastre de bestialidad y fiereza y revistámonos de gracia y de santidad, a imagen del Hombre nuevo, hechura del agua, del fuego, la sangre y el Espíritu. Una nueva criatura nacida del seno de un sepulcro en la mañana de Pascua. ¡Aleluya!

Unidas a todos vosotros os deseamos una Feliz Pascua del Compasivo.

M. Prado

Comunidad de la Conversión

Comunicado ESPECIAL

          

Queridos hermanos y hermanas, amigos y amigas, familias que nos acompañáis en el camino de la vida y en el camino hacia Él, compartimos con vosotros el último paso decisivo que ha dado nuestra Comunidad de la Conversión.

Por petición del Cardenal D. Juan Luís Cipriani, Arzobispo de Lima (Perú), con el apoyo de nuestro Padre General, Alejandro Moral, con la compañía de​l P. Provincial​ de la Provincia de Nuestra Señora de Gracia de Perú​​, P. Alexander Lam, ​y de nuestros hermanos agustinos de España y Perú​, un grupo de hermanas de nuestra Comunidad de la Conversión se ha hecho presente en el Monasterio de la Encarnación de Lima, perteneciente a Nuestra Orden de San Agustín, con el fin de restaurar y renovar la vida de aquella histórica comunidad, la​ primera comunidad monástica femenina del continente americano.

Así pues, respondiendo a dicha petición, el día 18 de febrero llegaron a Lima desde España las primeras cinco hermanas que formarán parte de este proyecto nuevo de renovación y comunión: Hna. Carmen Toledano, Hna. Marlene Quispe Tenorio, Hna. Amaya Hernández Muñíz, Hna. María Isabel Inoñán Quiñones y Hna. Laura Palomino Carreño.​

​ Unidas a las Hermanas pertenecientes al Monasterio, M. Leonor, M. Anita, M. Rosa, M. Nieves, Hna. Teresita, Hna. Rita, y a las diez hermanas de nuestro Monasterio de la Conversión (de votos solemnes, temporales, novicias y postulantes) que en breve se añadirán a ellas, serán el nuevo rostro del Monasterio de la Encarnación de Lima (Perú), O.S.A.

Os pedimos para ellas y para todas las hermanas del Monasterio de la Conversión que nos tengáis presentes en vuestra oración y permanezcáis en la cercanía y la comunión que ha sido siempre para todas nosotras una fuente de gratitud y de confianza en Dios y en los hombres. Junto a todos vosotros responderemos a esta llamada del Señor a renovar y hacer fecundo el espíritu agustiniano en este país tan querido por todas nosotras desde prácticamente el momento de nuestro nacimiento como Comunidad en el año 2000.

Unidísimas, con un solo corazón y una sola alma hacia Dios.

M. Prado
Monasterio de la Conversión
Sotillo de la Adrada, Ávila


Imagen del claustro del Monasterio de la Encarnación. Lima

Monseñor Salvador Piñeiro, Presidente de la Conferencia Episcopal Peruana

Die innige Anteilnahme I

DER MENSCHENSOHN IST GEKOMMEN UM ZU SUCHEN, WAS VERLOREN IST. Lk 19, 10
Die innige Anteilnahme I1.- DAS EINZIGE, DAS ER VERDIENT. Wenn der Mensch etwas verdient hat, ist es Anteilnahme (compassio). Keine Preise, keine Loblieder, keine Ehrerbietungen, sondern Barmherzigkeit. Keine Verachtung, keine Ausgrenzung, keine Tortur, sondern Anteilnahme. Die Nähe zum Menschen, uns einlassen und hineingeben in sein Leben, führt uns dazu, ihn zu verstehen, zu begreifen, ihn anzunehmen, denn unsere menschliche Geschichte besteht aus vielen Fehlern und Misserfolgen. Wenn das Böse tiefe Wurzeln geschlagen hat und uns diese Anteilnahme schwer fällt, genügt es, der kompletten Geschichte des Menschen nachzugehen, der der Tyrannei des Bösen unterworfen ist, von der Gegenwart zurück in die Vergangenheit, um die Abscheu, den Widerstand, den Hass, die Verachtung, die Abneigung, den Widerwillen zu überwinden (während die Rechtssprechung ihre Aufgabe verrichten muss, wenn es denn erforderlich ist). Der Mensch – immer Mensch, nie Monster – bleibt des Mitgefühls würdig. Wie oft hätte es genügt, rechtzeitig Liebe, Anteilnahme, Barmherzigkeit, Zärtlichkeit zu erfahren, damit der Mensch nie zur Bestie hätte werden können.

Das menschliche Wesen, das wir so oft meditiert haben, seine Verwaistheit, seine Einsamkeit, seine innere Leere, seine Zerbrechlichkeit, seine Unsicherheit, seine Endlichkeit haben Gott im Innersten bewegt: “Mein Herz wendet sich gegen mich, mein Mitleid lodert auf” (Hosea 11, 8ff) bis zu dem Punkt, dass die Barmherzigkeit über die Strafandrohung siegt. Seine Liebe kehrt immer zum Mitgefühl und zur Zärtlichkeit zurück. “Ist mir denn Efraim ein so teurer Sohn oder mein Lieblingskind? Denn sooft ich ihm auch Vorwürfe mache, muss ich doch immer wieder an ihn denken. Deshalb schlägt mein Herz für ihn, ich muss mich seiner erbarmen. (Jer 31,20; Jes 49, 14ff; 54,7). Weil der Mensch die Barmherzigkeit und die Treue Gottes kennen gelernt hat, ist er fähig, diese Liebe zu erbitten, die alle Blöβe und Bedürftigkeit bedeckt, und Anteilnahme bietet, jenseits allen Rechtes und aller Gerechtigkeit. Diese Bitte aus den tiefsten Tiefen des Unglücks heraus kann sich nur an Gott richten, den Vater der Barmherzigkeit: “Weise uns in unserem Elend nicht zurück, habe Erbarmen mit uns in deiner groβen Huld; nur dein unendliches Erbarmen tilgt unsere Sünden. So dass uns, wenn wir vor dir in deiner Herrlichkeit stehen, der Schutz deines einzigen Sohnes zuteil wird, weit entfernt von der verdienten Verurteilung, und wir nicht bestraft werden wie schlechte Diener. Ja, Meister und allmächtiger Herr, erhöre unser Flehen: wir kennen keinen, der ist wie du. Wir rufen deinen Namen an, denn du bist, der alles in allen bewirkt, und bei dir sind wir in Sicherheit”. [1]

2.- DAS ANGESICHT DER ANTEILNAHME UND BARMHERZIGKEIT. Gott ist dem Menschen zugewandt, weil er das Werk seiner Hände mit groβer Barmherzigkeit liebt, denn “Jahwe ist ein barmherziger (sanftmütiger, zärtlicher – Rahum) und gnädiger (Hanum) Gott, langmütig, reich an Huld (Hesed) und Treue (Emet) …(Ex 34,6ff)”. Deshalb sieht und hört er den Schrei der Menschheit und kennt die Existenzangst, den Faustschlag der Sünde, die tödliche Wunde des Bösen. “Ich habe das Elend meines Volkes … gesehen und ihre laute Klage … habe ich gehört. Ich kenne ihr Leid. … Darum habe ich beschlossen, euch … zu befreien”. (Ex 3, 7ff) Gott ist voller Mitleid und Erbarmen, seinem Plan der Liebe treu, der das Leben des Menschen ernst nimmt bis hin zu dem Punkt, es selbst anzunehmen, sein eigen zu machen, indem er Menschensohn wird. Er vergisst den Schrei des Armen nicht und lässt die Hoffnung des Demütigen und Bedürftigen nicht scheitern (Psalm 9). Er antwortet auf unser Schreien mit seiner mitfühlenden Gegenwart, die sagt: “Hier bin ich, hier bin ich” (Jes 65, 1) und sich den Menschen in die Hände gibt aufgrund seiner Anteilnahme und zärtlichen Zuwendung, sogar einer von uns wird und unser selbes Schicksal erleidet.

Gott hat die Nacht und das Chaos besiegt durch die Anteilnahme; er hat die Härte, die Distanz, die Gefühlskälte, die Steifheit mit dem innigen Mitgefühl durchbrochen. Er hat unsere widerspenstige Gleichgültigkeit und Distanz mit der treuen und zärtlichen Barmherzigkeit gebeugt, mit der unbesiegbaren Anteilnahme. Der “Menschensohn”[2] ist das Angesicht der göttlichen Barmherzigkeit. Er hat die Menschenmengen aufgenommen, die vom Leben weniger Verwöhnten, die Kranken, die Sünder, alle, die einsam waren, ungeliebt, die sich in dichten Nebeln verirrt hatten … Jede Geste des Sohnes ist Anteilnahme, Barmherzigkeit, Treue, Zärtlichkeit vor allem gegenüber dem Schwachen und dem, der weder in die Nacht noch in die Lüge oder in die hartnäckige Verkrümmung des Bösen flieht. Seine Anteilnahme an uns lieβ ihn zum Rückweg zum Vater werden, der reich an Erbarmen ist. Somit ist die Anteilnahme, die Angesicht, Zeichen, Geste, Fleisch wurde in Jesus, der Rückweg. Deshalb wird nur der, der den Armen liebt und sich auf seine Seite stellt, zu seiner Rechten sitzen beim Hochzeitsmahl des Lammes (Mt 25, 31-46). Jesus, der “barmherzige Hohepriester” (Hebr 2, 17), ist das Angesicht der zärtlichen Anteilnahme, der innigen Barmherzigkeit.

3.- ANTEILNAHME ERWECKEN. Als Gottessohn und Menschensohn (Daniel 7, 13-14; Johannes 1, 14; 1 Johannes 4,2) wird Jesus Christus sichtbar und bleibt gleichzeitig im Verborgenen, ohne sich hervorzuheben, ohne Bedeutung, denn er offenbart uns die innige Barmherzigkeit, die hinabsteigt, entgegenkommt. Dies ist das apophatische Geheimnis der Menschwerdung: Der unsichtbare Gott wird sichtbar, aber gleichzeitig verbirgt er sich, er zeigt uns, wer Gott ist, und verschleiert ihn in derselben Armut, in der er sich kundtut; er verbirgt sich, der die Anteilnahme selbst ist, in der Kleinheit eines neugeborenen Kindes. Denn es war notwendig, die ausgetrocknete, wasserlose Erde aufzuweichen, und es wird die Kleinheit des neugeborenen Geschöpfes sein, sein bedürftiges, bettelndes Weinen, seine unschuldigen Tränen und sein Lachen, das schlagartig den Raureif und den Tau der Nacht trocknen wird. Weder tremens noch fascinans - weder durch Furchteinflöβen, noch durch leuchtende Anziehungskraft. Gott nimmt am Menschen Anteil, und dies bewegt und erstaunt uns, aber das wirklich Unvermutete, das völlig Neue und Unerwartete für den Menschen ist, Anteil an seinem Gott und Herrn nehmen zu können. Er wollte, dass wir mit ihm mitfühlen, dass wir für ihn dieselbe Zärtlichkeit empfinden, die Er als Vater für uns empfindet, dass wir unseren Stolz und Hochmut vor dieser Kleinheit ablegen, die so viel Zärtlichkeit hervorruft, die alle Gewalt erstarren lässt! Gott wollte leiden, erleiden, und Gegenstand des Mit-leids, des Mitgefühls werden. Von Hirten, von Weisen, von seinen eigenen Eltern … ebenso wie eines Tages von einem Dieb, von römischen Hauptmännern, von seinen eigenen Freunden, von seiner Mutter, von einer groβen Menschenmenge (Jes 52, 1-12) … Ohne Widerstand, ohne Auflehnung nimmt er das Leiden aus Mitgefühl uns gegenüber an. Seine Geburt hinterlieβ diese Spur in der Zeit. Ebenso wie sein Tod und seine Auferstehung.

Er wollte, dass es so ist. So hat es der Sohn im Schoβe der Dreieinigkeit akzeptiert, so hat es der Vater akzeptiert (Joh 3, 16; Phil 2, 6-11). Ein Gott, der es nicht für unter seiner Würde befindet, sich in dieser Art zu sehen, so verachtet, klein, allein, verletzt, der zum Mitgefühl anstatt zur Furcht einlädt, ein Gott, der diesen dramatischen Weg gehen wollte, ist in sich selbst ein wahrhaft mitfühlender Gott, von Barmherzigkeit durchdrungen und würdig, geliebt zu werden.

4.- DER WEG DER ANTEILNAHME. Dieser Welt, gefangen in der Macht- und Wegwerfkultur, im schrankenlosen Konsum, der keine Rücksicht auf den anderen nimmt, weil er um sich selbst kreist, wurde von diesem Menschensohn widersprochen, klein und winzig, bedürftig und geduldig, ein Baby, das unser Mitgefühl weckt - wobei Er selbst der Mitfühlende ist -, indem er sich uns nähert und unsere Armut annimmt. Der Kleine, der seine “Hand in die Höhle der Schlange” strecken wird (Jes 11, 8), wird uns von der Krippe aus die Worte wiederholen, die er in der Synagoge von Nazareth verkündet hat: “Der Geist des Herrn ruht auf mir; denn der Herr hat mich gesalbt. Er hat mich gesandt, damit ich den Armen eine gute Nachricht bringe; damit ich den Gefangenen die Entlassung verkünde und den Blinden das Augenlicht; damit ich die Zerschlagenen in Freiheit setze und ein Gnadenjahr des Herrn ausrufe” (Lk 4, 18). Vielleicht ist die Kraft der Schwachen das Zeichen, das uns den Weg weist, dem wir folgen sollen. Unsere als Märtyrer hingerichteten Brüder und Schwestern bringen das Licht in diese Welt voller Hass und Rache, die endlosen Reihen von Männern, Frauen und Kindern, die mit ihren wenigen Habseligkeiten die Grenze zwischen Irak und Syrien überqueren auf der Suche nach einem Zufluchtsort, der Tod der Gläubigen, die in der Moschee durch die Hand ihrer eigenen Brüder sterben aufgrund eines Bruderhasses, die Menschen in den auf den Meeren oder an unzugänglichen Küsten verirrten Flüchtlingsbooten, jeglicher entmutigte Bedürftige, der sich aufgrund seiner Herkunft, seiner Lebensumstände, seiner Religion oder seiner Kultur gezwungen sieht, auf den Straβen unserer Groβstädte zu leben, all dies sollte uns zur Anteilnahme bewegen und unser Leben als Menschen, die wir mit einem mächtigen Apparat von Sicherheiten leben, verwandeln. Er ist gegenwärtig, in ihnen, und zeigt uns den Weg.

Der dem Menschen zugewandte Gott, damit der Mensch zu Gott zurückkehrt, hat den Rückweg aufgezeigt, vom ersten Augenblick an,von seinen ersten Kindestränen an, von seinen ersten Entbehrungen und Unsicherheiten an: die compassio, die Anteilnahme. Weil er Gottessohn ist, kommt er, um uns die Anteilnahme zu schenken, die wir verdienen; weil er Menschensohn ist, weckt er in denselben Menschen die Anteilnahme, der Er als solcher verdient. Erforschen wir die Wege des Mitgefühls, der Anteilnahme, zu denen Er uns von der Krippe aus aufruft, und gehen wir ihnen nach. Im Gebet sowie durch offensive und gewagte Aktionen, beginnend mit Beziehungen in unserer unmittelbaren Nähe, bis hin zu sozialen und politischen Engagements, vom Kleinen bis hin zum Relevanten, von dem, was man nicht sieht, bis hin zum allerseits Offensichtlichen. Gehen wir dem Weg der Anteilnahme nach, erforschen und folgen wir den Spuren – konkret, radikal, verwandelt – die der hinterlassen wird, den wir jetzt als neugeborenes Kind betrachten. Er wird uns zum Menschen führen, dem von ihm so sehr geliebten Geschöpf, und zum Vater, der mit Barmherzigkeit über alle seine Kinder wacht.

Ein glückliches Fest der Geburt des Mitfühlenden und Barmherzigen!

In Verbundenheit mit allen Menschen, besonders denjenigen, die am meisten Anteilnahme, Zärtlichkeit und Barmherzigkeit brauchen.




[1] Hl. Maximus der Bekenner, Discurso ascético; PG 90, 912 (Übersetzung aus dem Spanischen)
[2] Geheimnisvoller Titel, seit jeher im Gedächtnis des Volkes Israels verankert. Wir haben diese Worte verstanden. Es ist Gott, der herabsteigt und einer von uns wird, ein Sohn der Menschen, trotz seiner Gottheit. Trotz seiner Gottheit? Nein, nur Er konnte so Groβes vollbringen. Gott und Mensch sein. Und gerade als Menschensohn wird er uns die erhabene und barmherzige Liebe des Vaters offenbaren.