A KÖZÖSSÉG LEVELE - 2016 KARÁCSONYÁN

A KÖZÖSSÉG LEVELE

2016 KARÁCSONYÁN

”Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” (Lk 2,12)

Végtelen láncolat. Ellentétek végtelen egymásutániságának vagyunk tanúi. Tudunk róluk: az én, az én-te, a mi, az ő…. személyes, társadalmi, politikai, gazdasági, planetáris és planétaközi, apró és hatalmas ellentétei. Mennyire ügyetlenek vagyunk emberi kapcsolatainkban!

Hogyan vethetünk véget a gyűlölet ördögi körének? Hogyan köthetjük össze a megszaggatott szálakat? Hogyan varrhatjuk össze a felhasadt függönyt, a cafatokra szakadt életet, a minden teremtményt sebző éktelen hasadást? Hogyan teremthetjük újra ezt a világot? Mi szabhat gátat az erőszakhullámnak? Az Úr születése az élet kezdetére szegezi tekintetünket, amikor az emberi lény szövete fonásnak indul.

Mezítelenül és sérülékenyen jövünk a világra. Koraszülöttként jövünk a világra: hosszú időn keresztül szükségünk van mások gondoskodására ahhoz, hogy életben maradjunk. Sérülékenyek és rászorulók vagyunk, ezért lassan kialakul védekező- és bizalmi rendszerünk: gyanakvóvá válunk és félünk a veszélytől, az elhagyatottságtól; és bízunk, ha életünk biztonságban van. Eredeti sérülékenységünk, kiszolgáltatottságunk (azt tehetnek velünk, amit akarnak), koraszülöttségünk (nem tudjuk saját eszközeinkkel kelégíteni életszükségleteinket) rászorulókká tesznek bennünket: szükségünk van rá, hogy befogadjanak, gondozzanak, védjenek, hozzanak-vigyenek bennünket. Valakinek be kell fednie mezítelenségünket és tehetetlenségünket!

Kezdeti gyengédség. Ha valaki óvja, átöleli, felkarolja, vigyázza, gondozza, neveli, megvédi a veszélytől és kíséri az életet, akkor nagy esély van rá, hogy fennmaradjon. Ennek a hálónak köszönhetően fészkeljük be magunkat az életbe, mintegy bölcsőként körülszövi lényünket, mint az édesanya testközelsége, gyengéd érintése, ölelése, pillantása, simogatása.

Az édesanya szövi elsőként körénk ezt az ősi hálót. Nagyrészt a gyermekkorban kapott törődésnek köszönhető, hogy életünket nem a gyűlölet, a féltékenység és az erőszak határozza meg. Gyöngeségünket gyengéden átölelték, amikor még zsengék voltunk, puhák és “sületlenek”, mint a friss kenyér. Ennek a zsenge életnek különleges törődésre volt szüksége, anyai szeretetre, gyengéd gondoskodásra, amely éleltre hív, átölel, ringat, megóv a hidegtől, éhségtől, piszoktól, a mások vadságától… Ez az első gondoskodás megerősíti az első és legtovább tartó emberi kötődést. Először befogad, (átölel), gondoskodik (ápol), táplál (szoptat)… később kézen fogva vezet, életleckéket ad, nevel, kiigazít… Ezekből a pillanatokból viselkedésmintákat veszünk a jövőre.

A béke és kiengesztelődés jele. Tudjuk, hogy Isten gyengéd, anyai szeretettel szereti gyermekeit (Iz 49,15), atyaként vezeti őket útjuk során (Mtörv 3,1; Kiv15,13; 34,6). Isten gyengéden szeret; atyai, anyai, házastársi szeretettel. Megdöbbentő, hogy ez a gyengéd Isten gyengévé lett; szeretetreméltó, törékeny, végtelenül kiszolgáltatott csöppséggé, hogy az Anyán, a Fiún és a gyengédségen keresztül hidat kovácsoljon az emberhez, a kiengesztelődéshez (Kol 1,12-20). 

”Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” (Lk 2,12) Végtelen nyugalmat sugárzó tekintetű gyermek az asszony ölén: az Isten végre egy halandón nyugszik meg; emberi, hús-vér, anyai IGENen (Lk 1,38). Ó milyen csodálatos az Isten tegerének átáramlása az emberi vizekbe! Yahve ember iránti irgalommal tejes méhéből Mária Istengyermek iránti gyengédséggel teljes méhébe; Yahve hatalmas és gyengéd tenyeréből az újszülött selymes haját simogató finom leánykézbe. Lágy simogatás, mint amikor Yahve jelen volt a szellőben (1Kiv 19,3-15). Isten és az Asszony egyként az öröktől szeretett Fiú mellett, akit az égben és a földön, az Atya és az Anya, a Szülőpár végtelen, örök, hatalmas, gyengéd szeretettel szeret. Igen, ez lesz a jel: a gyengéd Isten Gyermekké lett és egy halandó gyengédségét élvezi. Csak az Ő irgalmas szíve ajándékozhatott meg bennünket a Megtestesüléssel, csak az Isten végtelen szeretete alkothatott olyan anyaméhet, amely képes volt befogadni a Fiút. Csak az Ő óriási és igaz szeretete nem restell csöppnyivé zsugorodni, hogy megkeresse, ami elveszett; kicsinnyé válik a kicsinnyel, emberré lett az emberrel, hogy az ember megismerje Isten minden képzeletet és értelmet felülmúló gyengéd szeretetét (Ef 3,18).

Alázatos a kapcsolat újraélesztésére. Alázat nélkül nincs gyengédség. Mária IGENje, az ő Isten és ember közötti kiengesztelődést segítő szava ellene mond az ember istenné válni akarásának. “Íme a te szolgád, a te szolgálóleányod”. Az ősi szakadást a lázadás okozta, a végső kiengesztelődést az asszony teszi lehetővé, aki szabadon Isten szolgálatába áll. S az Isten, akire az ember végső vágya irányult - olyannira, hogy magának akarta az isteni tulajdonságot – maga is szolgai alakot ölt, asszonytól születik. Emberi gyengédségre szorul, mert felcserélte a hatalmat és a dicsőséget a gyenge újszülött mivoltára. Az angyalok a mennyben most harsogva hirdetik a békét: az isteni alázat és az Asszony, Mária alázata által, nem pedig emberi fegyverrel, büszkeséggel, gőggel visszaszerzett békét.

Isten választotta a kibékülésnek ezt az útját az emberrel: lemondott minden jogáról, a végsőkig lealacsonyodott; sebezhető, gondoskodásra szoruló teremtménnyé tette önmagát. Magára vette a teremtmény alapvető feladatát: hogy ne akarjon más lenni, mint ami; hogy elfogadja Isten előtt, ami; hogy lába elé borulva szolgálja és imádja Őt, s gondozza, mint gyermekét.

A gyengédségnek ez az egyik lényegi sajátossága: gyengévé válik a gyengével, kicsinnyé a kicsinnyel; átöleli a másik gyengeségét és szabad akaratból önként szolgájává válik. Újra köttetett a megszakadt kötelék, mert a gyengédségből fakadó szeretetteljes alázat nem rest megtenni az első lépést a rászoruló, az eltávolodott, az elszakadt felé. Ez kell hogy legyen a jel: az anya befogadja és pólyába takarja gyermekét… Ilymódon lefegyverezte az Isten ellen lázadó embert, mert az Isten immár jászolban fekszik, s az ember karjában tarthatja Őt. 

Sokszor kell szemlélnünk ezt a jelenetet, hogy beleéljük magunkat, hogy higgyünk benne és életünk példájává tegyük: kezdjük el megélni az alázatos gyöngeséget; hagyjuk, hogy törődjenek velünk, befogadjanak, vezessenek, neveljenek bennünket, hogy valóban gyermekké váljunk… és megéljük az alázatos gyengédséget, ami visszaadhatja a másiknak az ősbizalmat, mely minden erőszak okozta sebet beforraszt. Éljünk egyedül azzal a céllal, hogy kibéküljünk Istennel és embertársainkkal, a világgal és minden létezővel. 

Jézus születése az újjáéledő gyengédség misztériuma. Kezdjük a gyengédséggel, hogy eljussunk a kiengesztelődésig, mert a Szentháromság ölén az Isten is így akarta elkezdeni a megváltás művét. Legyen szemünk előtt és szívünkben a világunkat szaggató háborúk képe, a gyermekek szenvedése, az édesanyák, a férfiak fájdalma… Közép-Kelet ma fájdalommal kiált a süket, hideg, kemény, közömbös és kietlen világba. Hagyjuk, hogy a végtelenül gyengéd Isten megszülessen otthonainkban, közösségeinkben, településeinken, városainkban, hogy az egymás közötti új kapcsolatok felpattintsák csuklónkról a fenyegetés, az ellenségeskedés, a gyűlölet és megosztottság szorító bilincseit. 

Milyen gyengédség válthatja meg a világot? A gyermekké lett Istené s a Gyermeket ringató Anyáé.

Áldott Karácsonyt!

Brief der Einheit - Weihnachten 2016

Brief der Einheit

Weihnachten 2016

“Das soll euch als Zeichen dienen: Ihr werdet ein Kind finden, das, in Windeln gewickelt, 

in einer Krippe liegt.” Lk 2, 12

Eine unendliche Kette. Wir wohnen einer unendlichen Aneinanderreihung von Konflikten bei, über die wir zudem gut unterrichtet sind. Konflikte mit mir selbst, im zwischenmenschlichen Bereich, unsere Konflikte, die der anderen, auf persönlicher und sozialer Ebene, politisch und wirtschaftlich, weltweit und universal, Mikro- und Makrokonflikte. Wir sind so unbeholfen in unseren Beziehungen untereinander!

Wie können wir der Endlosschlaufe des Hasses ein Ende setzen? Wie die kaputten Verbindungen wiederherstellen, wie das zerrissene Tuch wieder zusammennähen, das sich im Kreis drehende Leben, das groβe Loch, das in jeder Kreatur seine Spuren hinterlässt? Wie diese Welt neu schaffen? Womit die Welle der Gewalt brechen? Die Geburt unseres Herrn richtet unseren Blick auf die Anfänge des Lebens, wenn unser menschliches Wesen beginnt sich heranzubilden.

Wir werden nackt und verletzlich geboren. Wir kommen vorzeitig zur Welt, und über lange Zeit benötigen wir die anderen zum Leben, was uns bedürftig und verletzlich macht und wodurch wir Schritt für Schritt grundlegende Abwehrmechanismen oder Vertrauenshaltungen entwickeln: eine argwöhnische und ängstliche Postur der Gefahr gegenüber oder ein Sich-überlassen und Vertrauen, weil wir unser Leben in sicheren Händen wissen. Unsere anfängliche Verletzlichkeit, unser Ausgesetztsein all dem gegenüber, was man mit uns machen könnte, aufgrund unserer Frühgeburt das Leben nicht aus eigenen Kräften meistern können, macht uns zu hilfsbedürftigen Wesen: Wir müssen angenommen werden, gepflegt, geführt, begleitet. Jemand muss unsere Nacktheit und Ohnmacht bedecken!

Die Zärtlichkeit der ersten Lebensphase. Unser Leben hat gute Chancen zu gelingen, wenn jemand es annimmt und umfängt, nach ihm schaut und sich kümmert, es stützt und korrigiert, es vor Gefahr rettet und begleitet. Letzten Endes fühlen wir uns zuhause in dieser Welt dank unserer zwischenmenschlichen Bande, diese wesentliche Vernetzung, die die “Wiege des Seins” bildet und die mit dem mütterlichen Kontakt beginnt, durch die Berührung und Zärtlichkeit, die Umarmung, den Blick, die Liebkosung. 

Die Mutter setzt diese erste Vernetzung in Gang. Dass wir nicht von Hass, Neid, Aggressivität beherrscht werden, hängt zum Groβteil von der Zuwendung ab, die wir in der Kindheit erfahren haben, dass unsere eigene Zartheit mit Zärtlichkeit umfangen wurde, dieses “noch Unfertige”, das noch zarte Weiche des Neugeborenen, wie ein noch ungebackenes Brot. Diese Zartheit, die eine intensive Zuwendung benötigt, spiegelt sich im Bild der Zärtlichkeit der Mutterschaft (schützende Zärtlichkeit) wieder, die in sich fürsorgend ist, die ins Leben ruft, die das Kind umfängt, es birgt und vor Gefahren schützt, vor Hunger, Schmutz, vor der Grausamkeit der anderen … Diese erste Fürsorge knüpft ein Band, das erste und langfristigste Band. Zunächst konkretisiert es sich in der Annahme (der Umarmung), der Fürsorge (Wachstums- und Enwicklungsförderung), der Versorgung (durch das Stillen) … und später, wenig später, wird das Kind an der Hand geführt, ihm wird das Gehen durchs Leben beigebracht, ihm wird Leben gelehrt, es wird gezielt zurechtgewiesen, korrigiert … Aus diesen Momenten erwachsen auch unsere künftigen Verhaltensweisen. 

Das Zeichen des Friedens und der Versöhnung. Wir haben die Zärtlichkeit Gottes kennengelernt, sein tiefstes mütterliches Wesen (Jes 49, 15) mit seinen Kindern, die er wie ein Vater auf ihren Wegen führte (Dt 3, 1; Ex 15, 13; 34, 6). Gott ist ein zärtlicher Gott, der sich als Gott Mutter, Vater und Gemahl erfahren lässt. Das Erstaunliche ist, dass dieser selbe Gott der Zärtlichkeit nun Zartheit wurde, liebens-würdige Schwachheit, Zerbrechlichkeit, unermessliche Bedürftigkeit, mit dem Ziel, eine Brücke der Versöhnung mit dem Menschen zu errichten (Kol 1, 12 – 20) durch eine Mutter, durch einen Sohn, durch die Zärtlichkeit.

“Das soll euch als Zeichen dienen: Ihr werdet ein Kind finden, das, in Windeln gewickelt, in einer Krippe liegt” (Lk 2, 12). Ein Kind, dessen Blick voller Innigkeit auf einer Frau ruht: Gott kann endlich in einem Sterblichen ruhen, in einem menschlichen, leiblichen “Ja” einer Mutter (Lk 1, 38). Welch kostbare Ausgieβung des Meeres Gottes in das menschliche Meer! Das innerste Wesen Jahwes, voller Barmherzigkeit für den Menschen, in Marias innerstem Sein, voller Zärtlichkeit für das Gotteskind. Die mächtige und zärtliche Hand Jahwes in der zarten Hand des Mädchens, das das spärliche Haar des Neugeborenen zerzaust. Eine zärtliche Liebkosung gleich der Brise, in der sich Jahwe vergegenwärtigte (1 Kön 19, 3 – 15). Gott und Mutter eins, vor dem seit aller Zeit Geliebten, im Himmel und auf der Erde, durch den Vater und die Mutter, Eltern einer unermesslichen, ewigen, unendlichen Zärtlichkeit.

Ja, das wird das Zeichen sein: Der Gott der Zärtlichkeit wird ein Kind und genieβt die Zärtlichkeit eines Sterblichen. Der ewig zärtliche Gott. Nur die aus seinem Innersten strömende Barmherzigkeit konnte uns die Menschwerdung schenken, nur die unendliche Liebe Gottes konnte einen Schoβ gleich seinem eigenen schaffen, um den Sohn zu beherbergen, nur seine weite und wahrhaftige Liebe scheut es nicht, sich ganz klein zu machen, um das Verlorene wiederzufinden, sich mit dem Kleinen klein zu machen, sich mit dem Menschen Mensch zu machen, damit dieser die zärtliche Liebe Gottes kennen lernen kann, die alle Erkenntnis übersteigt, alles, was wir uns selbst ausdenken und erfinden könnten (Eph 3, 19).

Demütig, um das Band wieder herzustellen. Es gibt keine Zärtlichkeit ohne Demut. Dem Wunsch des Menschen, wie Gott zu sein, steht das marianische “Ja” und sein vermittelndes Wort der Versöhnung zwischen Gott und dem Menschen entgegen: “Siehe, ich bin die Magd des Herrn.” Wenn der erste Bruch eine Rebellion zur Ursache hatte, so kommt die definitive Versöhnung durch eine Frau, die sich aus freiem Willen dafür entscheidet, Gott zu dienen. Und Gott, der für den Menschen das allerhöchste Gut war, so dass er sogar anstrebte, sich dieses göttliche Attribut zu eigen zu machen, wird seinerseits Diener des Menschen, von einer Frau geboren, mit dem Bedürfnis nach menschlicher Zärtlichkeit, denn er selbst hat die Macht und die Herrlichkeit eingetauscht gegen die Zartheit eines Neugeborenen. In diesem Moment verkünden die Engel vom Himmel aus den Frieden, und zwar einen Frieden, der nicht durch Waffengewalt, nicht durch den Stolz und Hochmut der Menschen wiedergewonnen wurde, sondern durch die Demut Gottes und die Demut einer Frau: Maria.

Gott hat den Weg der Versöhnung mit dem Menschen gewählt: den Verlust aller Rechte seinerseits, bis hin zur tiefsten Erniedrigung, indem er ein bedürftiges und verletzliches Geschöpf wurde, das umsorgt werden muss. Ein Geschöpf, das seiner grundlegenden Pflicht  nachkommt, nicht etwas sein zu wollen, was es nicht ist, sondern auf sich zu nehmen, was es vor Gott selbst ist, um ihm zu dienen und ihn anzubeten, sich zu seinen Füβen zu setzen, ihn zu umsorgen wie einen Sohn.

Die Zärtlichkeit birgt in sich eine wesentliche Eigenschaft: mit dem Schwachen schwach zu werden, klein mit dem Kleinen, die Zartheit des anderen zu umarmen und ihm aus freien Stücken dienen zu wollen. Das zerrissene Band wurde wieder neu zusammengefügt, weil die liebevolle Demut, die der Zärtlichkeit entspringt, sich nicht scheut, auf den Bedürftigen oder den Andersartigen oder den Abgesonderten zuzugehen. Das Zeichen wird dieses sein: eine Mutter, die den Sohn aufnimmt und in Windeln wickelt … um jegliche Rebellion gegen Gott zu entwaffnen, liegt er in einer Krippe; er entwaffnet den Menschen, indem er ihm das Privileg einräumt, ihn in seinem Schoβ zu tragen.

Wir müssen diese Szene immer und immer wieder betrachten, um in sie eindringen zu können, an sie glauben zu können und daraus ein Lebensmodell zu machen: beginnen, die demütige Zartheit zu leben und sich umsorgen, annehmen, führen zu lassen, sich in jeder Hinsicht klein zu machen … und die demütige Zärtlichkeit zu leben, die dem anderen erlaubt, das grundlegende Vertrauen wiederzufinden zur Heilung all seiner gewaltsam verursachten Wunden, mit der alleinigen Absicht, versöhnt zu leben mit Gott und den Mitmenschen, mit der Welt und allem, was existiert.

Die Geburt Jesu ist ein Geheimnis der neu erschaffenden Zärtlichkeit. Wir beginnen mit der Zärtlichkeit, um zur Versöhnung zu gelangen. Dies ist, wie Gott sich im Schoβ der Dreieinigkeit den Beginn der Erlösung des Menschen erdacht hat. Lasst uns den Schmerz der Kriege unserer Welt vor Augen und im Herzen tragen, den Schmerz der Kinder, der Mütter, der Menschen … Der Schmerzensschrei des Mittleren Ostens trifft heute auf eine stumme und abweisende, gleichgültige und verhärtete Welt. Lassen wir zu, dass der Gott der unendlichen Zärtlichkeit in unseren Häusern geboren wird, in unseren Gemeinschaften, in unseren Dörfern und Städten, damit eine neue Art des Umgangs miteinander die Fesseln unserer Drohungen und unserer Streitigkeiten, unseres Hasses und unserer Entzweiungen sprengt. Welche Zärtlichkeit wird unsere Welt retten? Gottes Zärtlichkeit, der Kind wurde, und die der Mutter, die es in ihrem Schoβe wiegt.

Ein frohes Weihnachtsfest des Herrn.

M. Prado 

Monasterio de la Conversión

Sotillo de la Adrada, Avila

MERT IRGALMASSÁGA ÖRÖKKÉ MEGMARAD

Carta en Español..........[+]
KÖZÖSSÉGÜNK LEVELE 2016 HÚSVÉTJÁN

KYRIE ELEISON
Meddig lehet eltűrni? Van az emberben egy szenvedési küszöb, ami jelez, ha katasztrófa, kudarc vagy elkerülhetetlen halál közeleg. De mivel a fájdalom megnémít bennünket, mivel nincs kihez fordulnunk, mivel elutasítjuk a külső segítséget – elfojtjuk a kiáltást. Másfelől, mivel mi tudjuk, hogy kihez intézzük kérésünket, mivel tudjuk, hogy nem a fájdalomé az utolsó szó, szót emelünk azokért, akiknek nincs szavuk, akik nem találják a hangot vagy senkihez sem akarnak folyamodni; felemeljük kérő szavunkat az Úr Jézus elé, magunk és mindenki más nevében.

Mert kezdetben volt az Élet és bőségesen áradt a kegyelem, amit sohasem köszöntünk meg kellőképpen, mert nem úgy fogadtuk, mint kedves és ingyenes ajándékot, hanem birtokba vettük és eltékozoltuk… elvettük mások elől. Kyrie eleison.

Mert elfelejtkeztünk Rólad és bűnt követtünk el (Dn 3,29), bálványimádásba estünk, és ami még ennél is rosszabb, magunknak emeltünk oltárt, mindenek és mindenki urának és istenének kiáltottuk ki magunkat. Kyrie eleison.

Mert halálos erőszakosságunk csak kizár, megoszt, beskatulyáz, lenulláz, ütésekkel és kiabálással, fegyverrel vagy puszta kézzel, agresszíven vagy cinikusan, lenézéssel vagy közönbösséggel. Kyrie eleison.

Szívünkből szakadatlan Kyrie eleison fakad, mint egyetlen imádságos szó. Kérünk, Urunk, légy irgalmas és kegyelmezz, mert mi nem vagyunk irgalmasok; siess segítségünkre, mert tönkre tesszük magunkat. Kegyelmed takarja be a mi kegyetlenségünket. Add meg nekünk, aminek híján vagyunk: kegyelmet és irgalmasságot, együttérzést és bocsánatot… Jézus nem azért jött, hogy az Isten haragját fékezze meg, hanem hogy az emberét. Ha kegyelemért járunk közbe Nálad, nem azért van, mert Te ne volnál kegyes, hanem mert elfelejtettünk kérni, nemcsak magunknak, hanem testvéreink számára is. Ezzel az állandó és hatalmas közbenjárással kezdjük ezt a Húsvétot.

ÁMEN
Könyörgésünket meghallgatta Jézus, az Irgalmasság Arca, meghallgatta és magára vette. Közénk jött, közöttünk lakozott, idősebb testvérünk lett, aki beszélt nekünk az irgalmas Atyáról (Iz 65,16, Lk 15, 1). Addig keresett, míg meg nem talált bennünket (Lk 15,4). Hűséges tanú (Jel 3,14), Ámen, az Atyának kimondott tökéletes IGEN. Benne van minden reményünk. A Teremtés befejezetlen szimfóniájában az Atya irgalmassága és a Fiú Ámen-je az egyetlen bizonyosság az ember és minden teremtmény üdvösségére.

Jézus az Atya Ámen-je a Megtestesüléstől a poklokra való alászállásig a Kereszten át, amely az Ámen oltára, ahol minden Ámen feláldoztatik; a nagylelkű irgalmasság jele. Jézus ajkáról tanítványai hallják az utolsó áment: “Beteljesedett” (Jn 19,30, Jel 22 20b) Végletes Igen. Úgy lett, ahogy lennie kellett, beteljesedett Őbenne, testében. Ezt a hűséges és engedelmes Áment az Atya majd feltámasztja, megdicsőíti és felmagasztalja. Kyrie eleison-unkra Isten Ámen-je felet, aki az Istennél volt és az emberek kezére adta magát, hogy eljussanak az szeretet teljességére. Életével Áment mondott: ”Igen, úgy legyen. Íme itt vagyok” (Zsid 10,7). Magára vett mindent, bűnt, szenvedést, fájdalmat, halált… az Atya és az ember iránti szeretetből

(2Kor 1,20).

A Húsvét ez elé az Örök igazság elé állít bennünket, a történelem értelme elé, és az elé a reményt és kegyelmet adó távlat elé, amelyre meghívást kaptunk. Imádságunk és életünk arra hivatott, hogy mint Jézusé, Ámen legyen az Atyának a világ üdvösségéért. Nem a megsebzett, csalárd, romlott, hitvány akarat ámenje, hanem Istenünk akaratára kimondott Ámen, aki mindannyiunknak jót akar.

Áment mondani annyi, mint a saját és mások fájdalmát magunkra venni, s a bűnt is; hordozni a világ fájdalmát és bűnét. Ha elfogadjuk, ami életünkben nehéz vagy nyugtalanító, akkor arra készülünk, hogy Istennek tetsző áldozattá, Neki szentelt ajándékká váljunk. Mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy Krisztusban és Krisztussal az Istennek kimondott Ámen legyünk.

ALLELUJA
Ez személyesen, közösségben és Egyházban megélve dicsőítő énekké válik, amivel csodálatunkat, ámulatunkat, örömünket, hálánkat, bizalmunkat, egységünket, békénket fejezzük ki. A Lélek perzselő tűzként és végtelen örömként érkezik és üdvrivalgást fakaszt fel bennünk: “Ámen. Alleluja” (Jel 19,1-8). Mert megalázottságunkban meghallgatást nyertünk; mert eltévedtünk és megtaláltattunk; egyedül voltunk és meglátogattattunk; éhesek és szomjasak voltunk és beteltünk; mezítelenek és rongyosak voltunk és betakartattunk hússal és irgalommal; nem volt senkink és valaki ránk talált; nem tudtuk, hová meneküljünk és meghívást nyertünk; semmink sem volt és valaki megsegített bennünket… (Mt 25,31-46) Igen, “Ámen, alleluja, mert irgalmassága örökké megmarad” (136. Zsolt)

Mi kellene még ahhoz, hogy átöleljük az irgalmasság Istenét? Hogy lássuk Őt. Mi láttuk Őt és tanúságot teszünk róla, áldjuk örök és végtelen irgalmasságát. Szedjük össze jeleit és nyomait életünkben, idézzük fel Jézusnak, az Irgalmasság Atyjának Arcát, az Ő jelenlétét és minden megnyilvánulását. Minden Húsvét a láthatatlant teszi láthatóvá, a szeretet és az irgalmasság Istenének áttetsző fénye elé állít bennünket, aki a végletekig átadja magát mindegyikünkért. Ha az ember meg tudja vallani Isten irgalmasságát, akkor mi is erről az áttetsző fényről adunk számot a világban való jelenlétünkkel és ténykedésünkkel; láthatóvá és hatékonnyá tesszük Isten szeretetét minden teremtmény iránt. Mi is irgalmasságának Arca vagyunk, amikor irgalmasak vagyunk, mint az Atya irgalmas. (Lk 6,36) Így kísérjük a teremtett világot, hogy nagy dicsőítő éneket zengjen (gran hallel), mert felajánljuk azt, ami nekünk adatott – úgy, amint kaptuk, bőségben és ingyenesen.

Adja meg nekünk kegyelmét és irgalmát, mert szükségünk van ezekre, mint a mindennapi kenyérre ahhoz, hogy éljünk. Szükségünk van rá és tartozunk is ezzel a világnak. Ne fukarkodjunk azzal, amit kaptunk. Befogadó lelkülettel éljük át a Húsvétot, önátadásban, mint Jézus, aki Ámen az irgalmas Szeretetre; kegyelmet és békét, Életet szerzett nekünk. Mária, aki ugyancsak Ámen és ‘Úgy legyen’, mint a Fiú, fordítsa felénk irgalmas tekintetét és kísérjen bennünket a húsvéti úton. Semmi sem szakaszthatja meg a Szentháromságból kezdettől fogva felfakadó Irgalmasság-folyamot, ami erek és patakok, csermelyek és folyók formájában öntöz minden szárazságot és kiaszott földet, minden sivatagot és ugart, az emberi földrajz és minden emberszív legvégső határáig. Elég, ha mi keresztények, akiket megváltott az irgalmasság, az Úr Jézushoz csatlakozva az Atyának kimondott Ámen útját járjuk, mint Pünkösd óta az Egyház, és azt kiáltjuk: “Íme itt vagyok. Fogadj el engem” Ámen. Alleluja!

Boldog Irgalmasság Húsvétját kíván
M. Prado (Comunidad de la Conversión)

CARTA DE COMUNIÓN PASCUA 2016

Carta en Húngaro..........[+]

PORQUE ES ETERNA SU MISERICORDIA

KYRIE ELEISON[1]

¿Hasta dónde se puede soportar? Hay una cota de sufrimiento en el hombre que avisa de una vecina catástrofe, de un fracaso y de una muerte inevitable. Y, sin embargo, porque el mismo dolor nos enmudece, porque no sabemos a quién acudir, porque hemos desistido de una ayuda de fuera, ahogamos el grito. En contrapartida, también porque sabemos a quién dirigir nuestra plegaria, porque sabemos que el dolor no tiene la última palabra, nos hacemos voz de los que no la tienen o la han perdido o no les interesa dirigirse a nadie, elevamos hacia el Señor Jesús nuestra prez, en nombre propio y en nombre de todos[2].

Porque en el principio era la Vida y se nos dio como un derrame de gracia abundante que nunca hemos llegado a agradecer lo suficiente; porque la recibimos no como don gratuito y amable sino apropiándonosla, malgastándola… robándosela a los otros. Kyrie eleison.

Porque nos hemos olvidado de ti y en todo hemos delinquido (Dn 3, 29), hemos caído en todas las idolatrías y, lo peor, nos hemos hecho un altar a nosotros mismos, proclamándonos dioses y señores de todo y de todos. Kyrie eleison.

Porque nuestra mortífera violencia solo busca excluir, catalogar, dividir, anular, a golpes y a gritos, a mano armada o con guante blanco, agresiva o cínicamente, con el desprecio y la indiferencia. Kyrie eleison.

Nos brota del corazón un Kyrie eleison ininterrumpido, como única palabra orante. Te pedimos, Señor, que tengas piedad, que tengas Tú piedad y misericordia porque nosotros no la tenemos, que salgas Tú en nuestra defensa porque nosotros acabaremos destrozándonos, que tu piedad cubra nuestra impiedad, que Tú nos des aquello de lo que carecemos: piedad y misericordia, compasión y perdón…. Jesús no ha venido a frenar la cólera de Dios sino la del hombre, por eso somos ante ti intercesores de gracia no porque Tú no quieras darla sino porque hemos olvidado pedirla y no solo por nosotros sino también por nuestros hermanos. Así iniciamos esta Pascua con esta intercesión constante y vasta.

AMÉN

Nuestra súplica ha sido escuchada y asumida por Jesús, el Rostro de la Misericordia[3], el que vino a habitar entre nosotros, nuestro hermano mayor, el que nos habló del Padre de la misericordia (Is 65,16; Lc 15, 1ss),    el que nos buscó hasta encontrarnos (Lc 15, 4), el testigo fiel (Ap 3,14), el Amén, el Sí absoluto del Padre. Toda nuestra esperanza está en su orilla. En esta sinfonía inacabada que es la Creación la misericordia del Padre y el Amén del Hijo es lo único definitivo para la salvación del hombre y de toda criatura. Jesús ha sido el Amén del Padre desde la Encarnación hasta el descenso a Infiernos, pasando por la Cruz y haciendo de ella el altar del Amén, la pira donde se consuma todo Amén, el signo de la generosa misericordia. De la boca de Jesús, saldrá el último amén escuchado por sus discípulos: “Todo está cumplido” (Jn 19, 30; Ap 22,21). Sí, hasta el fin, lo que debía ser ha sido, se ha cumplido en Él, en su cuerpo. A ese Amén fiel y obediente el Padre le resucitará, glorificará y ensalzará. A nuestro Kyrie eleison ha respondido el Amén de Dios, el que estaba en manos de Dios se ha puesto en manos de los hombres para llegar a la plenitud del amor y ha dicho con su vida “Amén, Sí, Sea. Aquí estoy” (Heb 10, 7), asumiendo todo, el pecado, el sufrimiento, el dolor, la muerte… por amor al Padre y al hombre (2Cor 1,20).

La Pascua nos pone ante esta verdad eterna y ante el sentido de la historia y el horizonte de gracia y esperanza al que estamos invitados. Nuestra oración y nuestra vida está llamada, como la de Jesús, a ser un Amén al Padre por la salvación del mundo. No un amén a las voluntades pérfidas, malvadas o perversas de una voluntad herida sino Amén a la Voluntad de nuestro Dios que quiere para todos nosotros solo el bien.

Decir “Amén” es así vivir asumiendo el dolor propio y ajeno y también la culpa, cargar con el dolor y el pecado de nuestro mundo, acoger lo que en nuestras vidas es más pesado o repugnante, es prepararse para ser víctima, ofrenda, sacrificio agradable. Todos estamos llamados a ser, en Cristo y con Cristo, Amén de Dios.

ALELUYA

Esto, hecho experiencia personal, comunitaria, eclesial, es el canto de alabanza con el que expresamos todo el asombro, estupor, dicha, gozo, gratitud, confianza, comunión, paz. El Espíritu viene como fuego ardiente y como alegría sin fin y nos hace gritar de júbilo: “Amén, Aleluya” (Ap 19, 1-8). Porque en nuestra humillación fuimos escuchados, estábamos perdidos y fuimos hallados, solos y fuimos visitados, con hambre y sed y fuimos saciados, estábamos desnudos y harapientos y fuimos cubiertos de carne y de compasión, no teníamos a nadie y alguien se hizo el encontradizo, no sabíamos adónde huir y fuimos invitados, no teníamos nada y alguien nos auxilió… (Mt 25, 31-46) Sí, Amén, Aleluya “porque eterna es su misericordia” (Sal 136)[4].

¿Qué nos haría falta para abrazar al Dios de la misericordia? ¡Verlo! Pues, lo hemos visto y por eso damos testimonio y alabamos su eterna e infinita misericordia. Recojamos sus señales y signos en nuestras vidas, hagamos memoria de cada huella y cada presencia de Jesús, el Rostro del Padre de la Misericordia. Cada Pascua hace visible lo invisible, nos pone frente a la diafanía de un Dios de Misericordia y Amor que se entrega hasta el fin por cada uno de nosotros. Y, si el hombre puede confesar la misericordia de Dios, también nosotros con nuestra presencia y actuación en el mundo damos cuenta de esta diafanía, hacemos también visible y eficaz el amor de Dios por toda criatura. Somos nosotros también Rostro de su misericordia cuando vivimos siendo misericordiosos como el Padre (Lc 6, 36). Así acompañamos a lo creado a que entone su gran canto de alabanza porque hemos ofrecido lo que nos fue dado a nosotros, tal y como se nos dio, gratuita y abundantemente[5].

Que su piedad y misericordia nos sean concedidas, porque las necesitamos para vivir, como el pan de cada día, y porque se las debemos al mundo, necesitado de ellas. No retengamos el don, que la Pascua nos haga vivir en estado de acogida para poder vivir en estado de entrega como Jesús, el Amén al Amor misericordioso, que nos atrajo la gracia, el perdón, la paz, la Vida. María, también Amén y Hágase como el Hijo, vuelva a nosotros sus ojos misericordiosos y nos acompañe en este camino Pascual[6]. Nada podrá detener el Río de Misericordia que brota de la Trinidad desde toda la eternidad, a través de torrenteras, por capilaridad o por cauces navegables, ha de irrigar todo sequedal y desierto, toda estepa y toda tierra baldía, hasta cualquier confín de la geografía humana y de la geografía del corazón de cada hombre. Basta que los cristianos, unidos a Jesús el Señor, haciendo el Camino del Amén al Padre, salvados por la misericordia, como hizo la Iglesia desde Pentecostés digamos “Heme aquí. Tómame”. ¡Amén, Aleluya!

Feliz Pascua de la Misericordia

M. Prado

Comunidad de la Conversión

---

[1] En el pontificado del Papa San Dámaso se cambiaron los textos litúrgicos del griego al latín pero el rito romano mantuvo esta aclamación laudatoria, de confesión de fe y de petición.

[2] FRANCISCO Pp, Misericordiae Vultus, 19

[3] Ibidem, 1

[4] Ib., 7

[5] Ib., 14-15

[6] Ib., 24

Carta de Comunión, Navidad 2015

MISERICORDIA ES ENCARNACIÓN
"Jesucristo es el rostro de la misericordia del Padre"  (Papa Francisco)

La Sinfonía de las criaturas se abre con una confesión: “No nos hemos hecho nosotras a nosotras mismas, Otro ha querido que seamos”. El principio de todo lo creado es un Amor gratuito, precedente y eterno. ¡Misericordia Trinitaria que sale a crear! La Creación eleva este canto de gratitud hacia su Creador, Dios rico en misericordia, porque somos seres innecesarios pero amados; existimos porque Él así ha querido que fuera. Nuestra respuesta a tanto amor es “Gracias”, que no es otra cosa sino reconocernos criaturas y, por tanto, amadas con un amor misericordioso.

Sostener esa creación es también obra de su misericordia entrañable que no ha creado, sobre todo al hombre, para un instante fugaz y pasajero sino para siempre. SU MISERICORDIA ES CREACIÓN. Ser criatura es acoger confiada y humildemente este amor de misericordia que nos crea, nos sostiene y nos da la vida eterna (Ex 3, 14); la criatura es la que inaugura este amor, implícito en el Padre por ser Padre y engendrar al Hijo, y es la que lo vive en toda su esencialidad y verdad más honda pues, en nuestra precariedad creatural, tenemos al Creador que nos ama con misericordia y compasión, con deleite y satisfacción, porque somos obra de sus manos, hechura suya, a su imagen y semejanza, alabanza de su gloria… Sí, somos cantores de su amor misericordioso y esta es la fuente de nuestra alegría y felicidad.

Pero esta Creación gime con dolores de parto (Rm 8, 22). En medio del sufrimiento, el mal, el pecado, la muerte, brota una esperanza inesperada. La huella de la misericordia de Dios en el hombre es esa esperanza invencible que revela precisamente su hechura divina: hemos sido creados para la vida. Creemos en nuestra salvación (salud), esperamos siempre un rescate. Esperamos, a menudo, contra toda esperanza. SU MISERICORDIA ES NUESTRA ESPERANZA. Ella nos recrea y nos hace esperar esa salvación en la que tenemos la certeza o el deseo o la nostalgia o la necesidad de que irrumpa en nuestra vida y la transforme.

Somos seres en constante espera por eso nuestra humanidad la inauguró un gesto nuevo y singular: estar de pie, oteando un horizonte. No es propio del hombre la curvatura sobre sí mismo, la eterna parálisis que no nos deja avanzar. Es tarea del amor misericordioso -¡de la gracia!- ese mandato íntimo que está lleno de esperanza y que tira de nosotros hacia arriba con tal fuerza interior que nos LEVANTA de la postración en la que estamos, nos hace ALZAR LA CABEZA para orientar la mirada hacia el horizonte desde donde SE ACERCA A NOSOTROS la Gracia que esperamos con gemidos, deseos, anhelos, viva necesidad.

Es la misericordia de Dios con nosotros la que ha despertado nuestra esperanza. Habernos sentido amados de tal modo por Él nos ha llevado a la confianza, ni a la desesperanza ni a la arrogancia, sino a la espera esperanzada en Él. La invencible esperanza del hombre hunde sus raíces en su misericordia y así, cada vez que el hombre se sabe amado con un amor de misericordia infinita brota la esperanza en él, por muy agazapada, escondida, pequeña e invisible que sea.

“Que tu misericordia, Señor, venga sobre nosotros, como lo esperamos de ti” (Sal 32, 22). Esa esperanza sembrada en el hombre siempre pedirá plenitud, cumplimiento de una promesa. La misericordia de Dios nos ha acompañado en el camino como un padre a su hijo (Dt 1, 31) pero nunca habíamos visto el rostro de esta misericordia, de ahí la constante plegaria: “Muéstranos, Señor, tu misericordia y danos tu salvación” (Sal 84, 8). Sin embargo, la más íntima verdad de la misericordia es que se hace presente, visible, da la cara. "A Dios nadie le ha visto jamás: el Hijo único, que está en el seno del Padre, Él lo ha contado" (Jn1, 18). SU MISERICORDIA ES ENCARNACIÓN, ha bajado, nos ha mostrado su rostro, tomado nuestra carne mortal y ha habitado entre nosotros… como uno más. Dios ha escuchado la súplica del hombre (Sal 31, 17).

“Jesucristo es el rostro de la Misericordia del Padre”[1]. Hemos conocido el Rostro de la misericordia que el pueblo de Israel anheló conocer (Sal 41, 3) y, en ese rostro divino, de recién nacido en Belén, están dibujados los rostros de todas las infancias de la tierra, los rostros de los niños amados y de los aborrecidos, de los niños de escuela y el de aquellos que no saben leer ni escribir, el de los que todo lo tienen y el de aquellos que de todo carecen, el de los que juegan en los parques y el de los que empuñan armas, el de los que sonríen y el de los que llevan una bomba cosida al cuerpo, el de los niños del norte y los del sur, los del este y los del oeste, los de la Patagonia y los de Afganistán… pero, sobre todo, asume el rostro del pobre, la carita famélica de un recién nacido africano, la pícara de un pequeño de favelas, la triste mirada de un niño perdido en las calles de una gran ciudad, la de los niños prostituidos y la de los abandonados, la de los abortados y la de los asesinados, la de los masacrados y la de los maltratados, la del desahuciado y la del refugiado, la del exiliado y la del niño al que le han negado la infancia y la pequeñez, la dicha y la acogida, la protección y el cuidado… ¿A qué otro Rostro mirar para saber cuál es el nuestro propio?

Ha asumido nuestra carne. Si algo ha hecho la enorme crueldad del pecado en el hombre es dejarle expuesto, desnudo, desprotegido, descarnado. La misericordia, la fuente de la esperanza del hombre, es aquella que le reviste de carne, que le da vestido porque está desnudo. Es la primera obra de misericordia de Dios. Él mismo tejerá[2] la nueva carne del hombre revistiéndose Él mismo de ella, de nuestra humanidad doliente e imperfecta. ¡Misericordia abundante e insospechada la de su Encarnación! En Jesucristo llega a plenitud la relación entre Creador y criatura y, por tanto, es la sede del amor misericordioso de Dios hacia los hombres. Nunca un Dios quiso acoger la condición de su criatura, nunca abajarse hasta asumir lo que no es. Y, Tú, Dios nuestro, no solo no rehúyes nuestra cruda humanidad sino que deseas revestirla de misericordia viniendo Tú mismo a ella, cubriéndola con tu amor y tu persona, cubriendo esta desnudez mortal que está a menudo tan llena de heridas y de fango y de luto de muerte; recubriendo con tu carne divina, nuestros huesos secos, esparcidos por este valle de lágrimas, y los has cubierto con tu manto de misericordia (Ez 37, 1-28). Todo amor que podamos dar y darnos tendrá este camino encarnatorio que Tú abriste.

Y así ha querido habitar entre nosotros (Jn 1, 14) haciéndose niño entre los hombres. Ha tenido madre y padre, ha vivido en una familia humana, se ha dejado cuidar y querer… El que es misericordia ha querido conocer la nada, lo que no cuenta, lo que está caído en el polvo. Maximus in minimus. Solo así, Jesucristo, el Verbo encarnado, será el Mediador de Misericordia, Dios y criatura. No se puede ser misericordioso si uno no sabe lo que es ser criatura y depender de otro.

Pero no solo quiere hacerse uno con nuestra pobreza sino que ha venido para mostrarnos el amor con el que somos amados por el Padre. Este Hijo pequeño ha venido a mostrarnos al Padre, Dios de misericordia y de consuelo, de reconciliación y de perdón, que quiere que el hombre viva y viva para siempre.

La misericordia de Dios ha descendido hasta nosotros, se ha hecho visible en ese descenso, y ha asumido nuestra condición creatural. Así el Hijo ha recibido la misericordia del Padre como la recibe toda criatura salida de sus manos. Dios a Dios ofreciéndose misericordia para que el hombre la reciba y la ofrezca a su vez.

Contemplemos este misterio insondable del Amor de Dios por su criatura y démosle morada para que nos muestre su amor personal por cada hombre y su designio de amor entre nosotros para que “su Misericordia llene la Tierra” (Sal 32, 5).

¡Feliz Natividad del Señor! Unidísimas a todos vosotros, contad con nuestra oración y comunión.

M. Prado

Monasterio de la Conversión

Sotillo de La Adrada (Ávila)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

[1] Pp. Francisco, Bula Misericordiae Vultus, 1, 11 de Abril, 2015

[2] El Padre, el Espíritu Santo y María, también evocada desde la antigüedad como hilandera y tejedora, irán dando carne al Verbo.

2015 KARÁCSONY

A KÖZÖSSÉG LEVELE - Megtérés Közösség (Sotillo de la Adrada)

Áldott az Úr születése,
mert megmutatta nekünk az Atya arcát,
magára öltötte mezítelenségünket és miután éhségünket és szomjunkat csillapította,
lakóhelyet adott nekünk és Arcában a magunkéra ismertünk.
… mert IRGALMASSÁGA örökké megmarad!



AZ IRGALOM MEGTESTESÜLÉS
“Jézus Krisztus az Atya irgalmasságának az arca” Ferenc pápa
2015 KARÁCSONY
A teremtmények szimfóniája ezzel a vallomással indul: “Nem mi magunk teremtettük magunkat; Más akarta, hogy legyünk.” Minden teremtmény kezdete az ingyenes, megelőző és örök Szeretet. Háromságos Irgalom, mely teremteni indul! A teremtett világ hálaéneket zeng Teremtőjének, az irgalmas Istennek, mert haszontalan, de szeretett lények vagyunk; azért létezünk, mert Ő így akarta. Erre a hatalmas szeretetre válaszunk a hála s hogy teremtménynek ismerjük el magunkat, irgalmas szeretettel szeretetteknek.
A teremtés életbentartása is gyengéd könyörület. Nem futó, múló pillanatra teremt - különösen az embert nem - hanem örökre. IRGALMA TEREMTÉS. Teremtménynek lenni annyi, mint bizalommal és alázattal elfogadni ezt a bennünket teremtő, fenntartó és örök életet adó irgalmas szeretetet (Kiv. 3,14). A teremtmény indítja el ezt a szeretetet, amely az Atyában magától értetődő atyai mivolta miatt s mert Ő nemzi a Fiút; és a teremtmény éli meg legmélyebb valójában és lényegében, mert nyomorúságos teremtményi mivoltunkban van egy Teremtőnk, aki irgalommal és könyörülettel szeret bennünket, örvendező és elégedett szeretettel, mert kezének műve vagyunk, keze munkája, képmása, az ő dicsőségét zengjük… Igen, irgalmas szeretetét zengjük - ez boldogságunk és örömünk forrása.

De minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik (Róm. 8,22). A szenvedés, a rossz, a bűn és a halál közepette váratlan remény fakad. Az Isten irgalmának nyoma az emberben éppen ez a legyőzhetetlen remény, ami Isten keze nyomát mutatja: életre teremtettünk. Hiszünk az üdvösségben és állandóan remélünk a megmentésben. Sokszor a reménytelenségben is remélünk. IRGALMASSÁGA A MI REMÉNYÜNK. Ujjáteremt bennünket és általa várjuk a biztos, vágyott és visszavágyott megváltást; szükségünk van rá, hogy belépjen életünkbe és átformálja.

Folytonosan várakozó lények vagyunk. Emberségünket egyedi és új tartás jellemzi: talpon lenni, a messziséget fürkészni. Az embernek nem sajátja a magábaroskadás, az állandó merevség, mely nem hagy bennünket előbbre lépni. Az irgalmas szeretet és a kegyelem feladata az a belső, reményteli parancs, amely felfelé húz bennünket, TALPRA ÁLLÍT bénultságunkból, FELEMELI FEJÜNKET, hogy tekintetünket a messziségre szegezze, ahonnan KÖZELEG a sóhajtozva, vágyakozva, sóvárogva, élő szomjjal remélt Kegyelem.
Isten irántunk való irgalma kelti fel a reményt. Az vezet el az iránta való bizalomra, ahogyan szeret bennünket, nem az elkeseredés s nem az erőszak, hanem a bizakodó remény. Az ember legyőzhetetlen reményének gyökere az Ő irgalmassága, s így az ember, akárhányszor végtelenül irgalmas szeretettel szeretik, reményre ébred, bármilyen kicsi, rejtett, láthatlan, búvó reményre is. “Legyen Uram, irgalmad rajtunk / amint Benned bizakodunk” (Zsolt 33,22) Ez az emberbe ültetett remény mindig teljességet, beteljesülést vár. Isten irgalma úgy hordozott bennünket az úton, mint apa a gyermekét (MTörv. 1,31), de sosem láttuk ennek az irgalmasságnak az arcát. Ezért az állandó imádság: “Mutasd meg nekünk, Uram, irgalmasságodat és szabadításodat add meg nekünk” (Zsolt 85,8) De az irgalom legbelső igazsága megjelenik, megmutatja arcát. “Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, Ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18) IRGALMA MEGTESTESÜLÉS. Alászállt, megmutatta nekünk arcát, halandó testünket magára vette és közöttünk lakott… eggyé vált közülünk. Isten meghallgatta az ember sóhaját (Zsolt 30,11) “Jézus Krisztus az Atya irgalmasságának az arca. Színről színre megláttuk az irgalmasság Arcát, amit Izrael népe hőn áhított látni (Zsolt 42,3). Ezen az arcon, a betlehemi újszülöttén, kirajzolódik a Föld minden gyermekének arcvonása: a szeretett és az elhagyott gyerekeké, az iskolásoké és az írástudatlanoké; azoké, akiknek mindenük megvan és azoké, akik mindent nélkülöznek; a játszótéren játszóké és a fegyvert fogóké; a mosolygósaké és azoké, akiknek testére bombát erősítettek; az északi és a déli gyermekeké, a keletieké és a nyugatiaké, a patagóniaiaké és az afgánoké… De mindenek előtt a szegények arcát ölti magára, az afriakai éhező újszülöttét, a nyomornegyedek kis lurkóiét; a nagyváros utcáin tekergő, szomorú szemű kis csavargókét; a prostituált és az elhagyott gyermekekét; az abortált és a meggyilkolt gyermekekét; a kínzottakét és a bántalmazottakét; a kilakoltatottakét és a menekültekét, a száműzöttekét és azokét, akiket megfosztottak a gyermekkortól és a kiskortól, a boldogságtól és a befogadó szeretettől, az oltalomtól és a gondoskodástól… Ki Másnak az arcára tekinthetnénk, aki megmutatja, melyik a miénk?

Magára vette testünket. A bűn valóban kegyetlen nyoma az emberen az, hogy védtelenné, mezítelenné tette; lecsupaszította. Az irgalom, az ember reményének forrása felruházza, mert mezítelen; testet ölt. Ez az isteni irgalmasság első cselekedete. Ő maga szövi az ember új testét; magára ölti fájó és tökéletlen emberségünket. Váratlan és mérhetetlenül gazdag irgalom a Megtestesülés! Jézus Krisztusban kiteljesül a Teremtő és teremtmény kapcsolata, őbenne lakozik az Isten ember iránti irgalmas szeretete. Egy isten sem akarta azelőtt magára venni teremtménye mivoltát, egy sem akart lealacsonyodni azzá, ami nem ő. De Te, Istenünk, nemcsak hogy nem veted meg emberségünket, hanem irgalmasan felruházod. Te magad jössz el, hogy befedd szereteteddel és önmagaddal, hogy befedd halálos mezítelenségét, gyakran sebekkel, sárral és gyásszal borított testét; e siralomvölgyben szétszórt, száraz csontjainkra ráadod isteni tested, betakarsz isteni irgalmaddal (Ez 37,1-28). Minden szeretetnek, amit adunk és kapunk ez a megtestesítés az útja, amit Te nyitottál meg előttünk.
Így akart közöttünk lakozni (Jn 1,14), gyermekké lett az emberek között. Volt apja és édesanyja, emberi családban élt; hagyta, hogy szeressék és gondoskodjanak róla… Aki maga az Irgalmasság, meg akarta ismerni a semmit, ami nem számít, ami porba hullott. Maximus in minimus. Csak így válhat Jézus Krisztus a megtestesült Ige irgalomszerzővé, Istenné és teremtménnyé. Nem lehet irgalmas, aki nem tudja, mit jelent mástól függeni, teremtménynek lenni.
De nemcsak a szegénységünkkel akar egyesülni, hanem azért jött, hogy megmutassa, milyen szeretettel szeret bennünket az Atya. Ez a kisgyermek azért jött, hogy megmutassa nekünk az Atyát, az irgalmas és vigasztaló, kiengesztelő és megbocsátó Istent, aki azt akarja, hogy az ember éljen és örökké éljen.
Isten irgalmassága közénk szállt, látható formában alászállt és magára vette teremtményi természetünket. A Fiú úgy kapta meg az Atya irgalmát mint minden teremtmény, kezének műve. Isten az Istennek felajánlja az irgalmasságot, hogy az ember azután maga is megkapja és továbbadhassa.
Szemléljük Isten Szeretetének kifürkészhetetlen titkát a teremtmény iránt és adjunk neki szállást hogy megmutassa minden ember iránt érzett személyes szeretetét és ránk vonatkozó tervét, hogy “irgalma betöltse a Földet” (Zsolt 33,5).

Áldott Úrjövetet! Imádsággal és közösségben mindannyiotokkal

M. Prado

Carta de Comunión - Pascua 2015

"LOS CONDUCE EL COMPASIVO" 
(Is 49, 10)

De la crueldad a la compasión.


EL ESCENARIO DE LA CRUELDAD. ¿Será posible una vida sin crueldad? ¿Y habrá un lugar para la compasión en la vida? El ciclo de la existencia de los seres vivos es un camino plagado de violencias y crueldades. Como en el mundo animal también en nuestra misma sociedad humana la crueldad no nos es ajena, muy al contrario, impregna la estructura comunitaria, social; la mirada sobre el ser vivo y sobre el ser humano, empaña el pacto social; la vemos brotar en medio de nosotros y la sentimos agazapada y desafiante en lo íntimo de nuestro ser; es obra de uno y de muchos; es un abismo excavado en el corazón desde la infancia, día tras día, golpe tras golpe o ley tras ley, y que todos, en alguna medida, conocemos.

Tras un acto de crueldad hay acumulados muchos rencores, muchas pequeñas iras, desilusiones, insatisfacciones, precariedades… Esconde defensas y ataques. Nos revela como animales hechos de miedos y sospechas, de afán de poder de uno sobre otro, de temores… de pulsiones ancestrales a menudo adobadas por la misma sociedad en la vivimos.

Ella, la crueldad, descarna, quita velos, ropajes, vestimentas, piel, arranca aquello que protege al hombre, hasta llegar al “crudo” humano, a lo más desamparado, indefenso, precario y sometido, y lo hace siempre violentamente, aunque parezca fría, calculada y lenta. Necesita ver la sangre, lo sagrado, el signo de la vida y de la muerte, rozar esa frontera de la vida y satisfacerse en ello, eso es la crueldad, un mal dios, un mal poder y soberanía. La risa despiadada ante un hombre en su zozobra, en su indefensión, en su miedo, en su torpeza o su límite, evidencian la crueldad.

Es la acción más perversa sobre el otro aunque a su vez responde a un desprecio radical sobre el propio yo, juzgado por la crítica e inmisericorde mirada ajena, extraña y poco amigable, que cada uno proyecta sobre uno mismo y sobre los demás, a los que juzga como enemigos, sospechosos, contrincantes.

La crueldad humana es una pasión ciega que no ve al hombre al que golpea sino un objeto, un obstáculo, un muñeco sin nombre propio y sin identidad. Solo tiene delante una miseria contra la que puede actuar. Así es muy fácil asesinar, volar un metro, un supermercado, una Iglesia…

No es algo extraordinario ni extraño. El terrorismo, que ha padecido siempre el hombre y que ahora padecemos, es el paroxismo de la crueldad. La finitud, hasta caer enferma, nos arroja a los escenarios más crueles, aunque también es la finitud la que nos puede enseñar la senda de la compasión.

EL TERROR DEL HOMBRE A LA CRUELDAD. El hombre no soporta la crueldad, a pesar de que todos la llevemos agazapada en los entresijos de nuestro ser como un virus difícil de erradicar, siente temor ante la crueldad del otro y ante la suya propia, que puede llegar a cegarle y a hacerle perder toda cordura, raciocinio y lógica. La fiereza humana puede ser temible. Se agranda, ante la crueldad humana, la incertidumbre en la que vivimos.

En esta guerra entre iguales el hombre grita a Dios: “Sálvame del hombre cruel y malvado (que puede estar enfrente pero también dentro), Tú que eres mi Dios y Salvador” (salmo 42) y así expresa dos certezas: que solo a Él puede acudir como bastión de defensa, de fortaleza, de confianza y seguridad, incluso de escondite, porque es su Dios y Señor, su Salvador, y que el temor más grande del hombre es que Dios fuera cruel, que fuéramos abandonados por Él o descarnados por Él. ¿Dónde quedaría un puerto en el que atracar? Sería entonces preferible y justificable perderse a la deriva. La crueldad de Dios sería la razón suficiente para no creer en Él y vivir en la radical desconfianza.

EL DIOS COMPASIVO Y MISERICORDIOSO. Pero Dios es compasivo y misericordioso (sal 86, 15; Sal 50, 18-19; Sal 145, 8; Is 1, 18; Joel 2, 13; Si 2, 11). Asume al hombre, lo carga, lo protege, lo cubre con una nube, lo signa en la frente para defenderlo, Él se pone en su lugar… Nunca hemos visto reírse a Dios de la precariedad humana, ni de sus torpezas y ridiculeces. Nunca le hemos visto torcer la tuerca, el garrote vil, para mostrar cómo se asfixia a un hombre. Cuando el hombre así actúa en su Nombre yerra dramática, dolorosamente, pues su Mano lleva nuestra existencia con misericordia y compasión.

¿No será ante Él donde la crueldad se para en seco? ¿Ante Él que alza su mano y amaina la tempestad? ¿Ante Él, cuyo corazón no conoce la crueldad? Y, si no es Él, ¿quién?, ¿cómo parar este impulso asesino de poder, de éxito, de muerte? Y sin Él, ¿puede haber realmente un mundo sin crueldad?

EL CAMINO DEL COMPASIVO. Nos conduce el Compasivo (Is 49, 10)

Jesús, el Hijo de Dios, inaugura una vía posible en el imposible humano abriendo un camino en la maleza, trochando una senda con su encarnación, vida, muerte y resurrección, por la que el hombre puede caminar hacia el Padre. Él nos conduce, va delante, nosotros seguimos sus pasos. Él mismo es esa Vía.

Encarnación y redención son el fruto de la compasión y misericordia de Dios por el hombre – Si algo se merece el hombre es compasión- que le ha sacado de los poderes más crueles y mortíferos hasta provocarle a compasión incluso hacia su mismo Dios y Señor.

Jesús ha llevado la compasión al límite de lo impensable, de lo inesperado y de lo correcto a fin de cambiar nuestra arcana crueldad en compasión: Es el Compasivo y el Compadecido por su criatura. Que Dios se compadezca del hombre… ¡pero que Dios quiera ser compadecido por el hombre! Es lo radicalmente nuevo, una transgresión total del orden de las cosas, de la realidad, porque quien compadece tiene un poder sobre el otro; quien es compadecido está bajo el poder del otro y Él, Dios mismo, ha querido ser compadecido por nosotros. Una seña más del “admirable intercambio” del amor (S. Agustín, Serm. Güelf 3).

Así es. Jesús, sometiéndose a nuestra crueldad, atravesando nuestra tierra de sangre y espadas, provocó nuestra compasión, arrancó nuestro corazón de piedra y de violencia e hizo nacer un corazón compasivo y misericordioso, capaz de derramar lágrimas por el otro, por el Otro. Esa es la novedad de la compasión cristiana, no ver la condición humana desde arriba sino desde dentro y desde abajo, entrar en su indigencia, precariedad, desnudez, la “nuda vida”, la descarnada humanidad, su crudeza y crueldad, para romper hasta hacer mil pedazos nuestro corazón de muerte y abrirlo al advenimiento de un corazón nuevo, a imagen del Suyo, lleno de compasión y misericordia.

La obra de transformación de la crueldad en compasión se ha llevado a cabo a través del poder- sin poder, una potencia que va más allá de todo poder humano rompiendo la pulsión negativa y destructiva del hombre. Ese anti-poder de Dios ante el hombre lleva los sellos inequívocos de una novedad que es un imposible para el hombre pero no para Dios: el abajamiento, la proximidad, la identificación: el abrazo de nuestra condición hasta superar el asco y la repugnancia, la indiferencia y la distancia, la defensa y la autodefensa, hasta la transformación del corazón malvado, cruel, salteador o levita, en un corazón samaritano.

Quedan amigadas así la paciencia y la mansedumbre con la proximidad y el acercamiento al hombre, la pasividad, que asume, con la acción, que ofrece, la receptividad con la ofrenda. Solo como le hemos visto hacer a Él se comprende y se vive la compasión. Él dice en la Pascua “¡Sí, hay vida sin crueldad!”. Él, el Compasivo silencioso, la Divinidad herida, el que ha querido ser señalado como hombre, “Ecce Homo”,  el sufrido Inocente que calla y no abre la boca, que no devuelve el insulto, que no levantó su mano poderosa para caer sobre nuestras despiadadas crueldades y quebrar nuestro pabilo vacilante, que imploró para su verdugo el perdón -¿quién conoce los estrechos desfiladeros de horror por los que atraviesa el hombre hasta convertirse en verdugo y, por tanto, también en víctima?-, el “Cualquiera” … Dirijamos nuestros ojos hacia Él, hagamos propia su mirada, su silencio, su Palabra, sus gestos… abramos el corazón a la hospitalidad, el perdón, la belleza, la bondad, la reconciliación, la gratitud, la gratuidad… depongamos todo poder y dominación, toda lucha fratricida, toda ceguera que nos impida ver al hombre como hermano… y acojamos que Él, el Amor Compasivo, nos conduzca (Is 49, 10).

Dejemos atrás el lastre de bestialidad y fiereza y revistámonos de gracia y de santidad, a imagen del Hombre nuevo, hechura del agua, del fuego, la sangre y el Espíritu. Una nueva criatura nacida del seno de un sepulcro en la mañana de Pascua. ¡Aleluya!

Unidas a todos vosotros os deseamos una Feliz Pascua del Compasivo.

M. Prado

Comunidad de la Conversión